Rabszolgaság Afrikában? Heuréka!

Vendégoldal
Gazdag István

Afrikában és az arab világban máig élő gyakorlat a rabszolgatartás. Évezredek óta így megy, és valószínűleg a jövőben sem lesz másként. A téma lerágott csont, legfeljebb az újszülöttek számára jelenthet újdonságot. Meg persze jelek szerint az Európában dekkoló afrikaiak számára, akik nyugati nagyvárosokon vezették le felháborodásukat szokásuk szerint randalírozással, miután a CNN egyik riportjából kellett állítólag megtudniuk, hogy Líbiában rabszolgapiacokon licitálnak fajtestvéreikre az arabok. Barna bőrűek fekete bőrűekre. De akkor miért a fehéreket kell csesztetni emiatt is? Mi ebben a logika? Semmi, de a négerek enyhén szólva nem a logikai képességeikről ismertek.

Afrika az örökkévalóság óta ismeri a rabszolgaságot. A gyarmati korszakban a nemes eszméktől vezérelt fehér bwanák igyekeztek ugyan naivan véget vetni ennek az afrikai hagyománynak is (az emberevés, az excízió, a fekete mágia stb. mellett), de sikertelenül, mert függetlenségük kivívása után a feketék nyomban visszatértek ősi szokásaikhoz. Mindenesetre érdekes az egész CNN-sztori időzítése. Éppen akkor, amikor az őshonos európaiak mindenhol kezdenek egyre nyíltabban zúgolódni a bevándorlóáradat miatt; amikor a populista pártok pontokat érnek el a választásokon; amikor népi nyomásra egyre több helyen próbálnak törvényi akadályt állítani a kedves "migránsok" útjába, hirtelen itt ez a videó, mintha egyenesen az égből pottyant volna… Valahogy déjá vu-érzésünk támadhat. Ez az egész arra a hihetetlen médiacirkuszra emlékezet, amely azt követően tört ki, hogy elkezdték terjeszteni a tengerparton talált kurd kisfiú holttestéről készült megrendítő erejű fotót, amely aztán nagyban hozzájárult földrészünk kapuinak megnyitásához az álszíriai álmenekültek hordái előtt.

Ahogyan akkor, nyilván most is ürügyet találnak majd a szokásos leckéztetők (a pápa, az ENSZ, a hivatásos altruisták és persze a Soros-lobbisták) a jajveszékelésre, hiszen mindig a gonosz, egoista fehérek felelősek a történelem legsötétebb óráinak visszatéréséért. Rabszolga-holokauszt zajlik az orrunk előtt, és mi karba tett kézzel tűrjük. Gyorsan-gyorsan, nyissuk meg határainkat a szerencsétlen afrikaiak előtt! Az ENSZ egyik sóhivatala nevében nyilatkozó bohóc egyenesen azt állítja, hogy ez az egész dráma Olaszország hibája. A galád olasz kormány állítólag brigantibandákat pénzel, hogy megakadályozzák szegény négereket abban, hogy idejöjjenek kulturálisan "színesíteni" bennünket. Propagandában alapszabály: minél nagyobb kamu, annál hatásosabb.

Lefogadhatjuk, hogy Hollywood valamelyik soron következő giccsparádéjának egy szegény, afrikai "migráns" lesz a főhőse, aki történetesen atomfizikát tanul egy törzsi varázslótól. Miközben menekülnie kell a fekete földrész valamelyik diktatórikus rezsimjéből (gyakorlatilag mindegyik az), gátlástalan fehér rabszolga-kereskedők fogságába esik, élükön egy púpos, kampókezű és félszemű neonácival (elvégre az amerikai filmek egyik erőssége köztudomásúlag az életszerűség). Szerencsére egy nemzetközi emberjogi szervezet transznemű aktivistája, akinek a nagyanyja Auschwitzban halt meg, megmenti a bűnözők karmaiból és eljuttatja Európába. A film szokásosan könnyfakasztó zárójelenetében a néger zseni átveszi atomfizikusi diplomáját Oxfordban megmentője ellágyult tekintetétől kísérve, akivel időközben házasságot kötöttek, és örökbe fogadtak hat afrikai árvát, akiket gendersemlegesként nevelnek. Hogy ez már túlzás lenne? Szó sincs róla. Ennél sokkal hajmeresztőbb agyszüleményeket is megfilmesítenek. Példa rá Jupiter holdja Mundruczó Kornéltól, amely egy olyan "migráns" története, aki levitálni is képes, hogy átjusson a határokon. Hülyeségért nem kell Amerikáig menni…

Ellenben mindenáron az európaiak fejébe kell verni, hogy mindegyik "migráns" csodálatos; hogy rendkívüli adottságokkal rendelkeznek; hogy mindnyájan atomfizikusok vagy legalábbis nagy művészek; hogy ők fogják fizetni a nyugdíjainkat, és így tovább. Semmi jogunk tehát rabszolga-kereskedők kénye-kedvére hagyni őket. Ez a rabszolgapiac-sztori tökéletesen illik ebbe a hisztérikus propaganda-kampányba, amely a történelemben egyedülálló agymosás is egyben, az Európában zajló népességcserés gyarmatosítás forgatókönyve alapján. Valójában ugyanis a gyarmatosítás és a rabszolgaság kényelmes alibit szolgáltat az afrikaiaknak az összes problémáért, amelyet nem képesek megoldani, és az összes kudarcért, amelyért egyébként önmagukat kellene okolniuk.

A hollywoodi narratíva szerint Afrika egykor harmonikus nirvána volt, spirituális lakói szoros szimbiózisban éltek a természettel, és az univerzum misztériumainak feltárásával töltötték idejüket, magasan fejlett kultúrát teremtve (amely mellesleg nemhogy az írást, de még a kereket sem ismerte). Állítólagosan szofisztikált társadalmuk ellenére azonban teljesen védtelenek voltak a barbár és erőszakos európaiakkal szemben, akik rabszolgaságba vetették és megerőszakolták őket, megsemmisítve magaskultúrájukat és elrabolva természeti kincseiket. Mindez a mélyen érző afrikai lélek számára akkora sokkot okozott, hogy az afrikaiak vagy az utódaik, bárhol is éljenek, sohasem tudták feldolgozni ezt. Ha néha vademberként viselkednek, az is ennek tulajdonítható. Így a feketéknek minden joguk megvan arra, hogy a fehérek nyakán élősködjenek, és elvegyék tőlük azt, ami (szerintük) jár nekik, ugyanakkor arra panaszkodva, hogy a fehérek földjén elnyomják őket, ahová önszántukból jöttek, anyagi kárpótlást követelve és történelmi revánsot véve a múltért. Az európaiknak zokszó nélkül tűrniük kell tehát, hogy "gyarmati örökségként" gyarmatosítsák országaikat, paradox módon azokat is, amelyeknek nem is voltak gyarmataik. Pusztán azért, mert a Földön (a zsidók társaságában) egyedül a feketék számítanak automatikusan és kollektíve "az" európaiak áldozatainak. Csak az a furcsa, hogy hiába szabadultak meg már jó ideje a fehér démonoktól, és hiába mondhatják magukénak a természeti erőforrásokban leggazdagabb földrészt, "felsőbbrendű" civilizációjuknak mégsem sikerült kicsúcsosodnia, és továbbra is képtelennek mutatkoznak arra, hogy értéket teremtsenek és rendet tegyenek a saját portájukon. Azok viszont, akik minket "szerencséltetnek" a jelenlétükkel, Afrikává változtatják Európát is.

(Megjelent: Demokrata, 2017. december 6.)

Reklámok

28 November, 2017 17:03

Tóth Gy. László

Hol tart ma a magyar labdarúgás? Van még lejjebb?

A magyar labdarúgásból mindössze három dolog hiányzik: a modern, szakmai- edzői háttér; az erőnlétet biztosító orvostudományi háttér, valamint az a kulturális közeg, amelyik lehetővé tenné egy racionálisan és hatékonyan működő struktúra megszervezését. A több évtizedes sikertelenség miatt a jelenlegi rendszert működtetők nem érdekeltek egy mindenre kiterjedő változás végig vitelében, egy koncepcionálisan is új struktúra létre hozásában. Évtizedek óta nyilvánvaló, hogy a kisebb-nagyobb átszervezések, kiigazítások hosszabb távon nem vezetnek sehova. Hiába kerül a rendszerbe egyre több pénz, a játékosok képzettsége, az edzői munka színvonala lényegében változatlan maradt.

Elgondolkodtató, hogy a miniszterelnök labdarúgás iránti elkötelezettségével sem tudott élni a szakma: hiába áramlik egyre több pénz a labdarúgásba, hiába épülnek stadionok és jönnek létre a fiatalok képzését biztosító akadémiák, lényegében semmi sem változott. Felnőtt játékosaink alig tudnak futni, ütközni, becsúszni, beadni stb. Válogatottunk az idén kikapott az amatőrökkel felálló Andorrától, a tartalékos Luxemburgtól, klubcsapatainkat pedig sehol nem jegyzik: általában az első selejtező körben elbuknak a nemzetközi kupákban. Pillanatnyilag nincs egyetlen nemzetközi szinten komolyan jegyzett labdarúgónk sem. (A Luxemburg elleni mérkőzésen a mezőny kiemelkedően legjobb játékosa a Lyonban játszó, húszéves luxemburgi Christopher Martins volt.)

De nehogy azt higgye bárki, hogy innen már csak felfelé vezet út, ugyanis jelenleg nem észlelhető egyetlen olyan pozitív tendencia sem, amiből erre következtethetnénk. Tehát van még lejjebb!

Első látásra is nyilvánvaló, hogy a magyar labdarugók mindent lassabban, óvatosabban hajtanak végre, mint a nemzetközi középmezőnyhöz tartozók. (Az élvonalhoz tartozókról beszélni sem érdemes. Az egy másik játék.) Játékosaink nem elég gyorsak, erős passzok helyett inkább csak gurigáznak, hiányoznak a váratlan, kreatív, gyors megoldások. Bizonytalanok, lassan döntenek. Nincsenek hajszálpontos 30-40 méteres átadások, aminek csak az egyik oka, hogy a magyar labdarugók az ilyen labdákat nem képesek mozgás közben levenni, és azonnal továbbítani. Szembetűnő, hogy még ilyen lassan sem mozognak eleget. Sokkal több sprintre, váratlan irányváltoztatásra lenne szükség, labdával és labda nélkül egyaránt. A kevés mozgás miatt – a választott játékrendszertől függetlenül – a magyar csapatok mindig statikusnak tűnnek.

A másik feltűnő hiányosság az ütközések alacsony száma: a test-test elleni küzdelem ma már a játék és a taktika szerves része. Letámadások, feltartóztatások, és visszatámadások megfelelő kombinációja nélkül ma már nem lehet eredményesnek lenni. Ráadásul mindez nem csaphat át durvaságba, mert minden szabálytalanság labdavesztéssel jár, ami az eredményesség rovására megy.

A szükséges változtatások megkívánják a téveszmékkel történő leszámolást, a múlttal való szembenézést, és a jelenlegi helyzet érzelmektől és előítéletektől mentes lírását is. Be kell fejezni a múltra való állandó hivatkozást, mert a dicső múlt nem teszi elviselhetőbbé a szomorú jelent. A magyar labdarúgás korszerű alapjainak megteremtésekor nem támaszkodhatunk egykori csodacsapatunk játékrendszerére és stílusára, mert ami Puskásék idején a labdarúgás csúcsa volt, az a harmadik évezred első évtizedeiben már meghaladottnak tekinthető.

Nincs értelme a múltba fordulásnak, a mai világ kihívásainak kell megfelelni.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a magyar edzők között nincs senki, aki igazán sikeresnek mondható. A bajnokság első két helyezettjének (Videoton, Ferencváros) külföldi edzője van. Egyetlen komolyabb külföldi bajnokságban sincsenek magyar edzők. (Az egyetlen kivétel László Csaba, de ő sem Magyarországon szocializálódott.) A televízió stúdiókban szakkommentárként tevékenykedők csak az elektronikus táblákon képesek a taktikai-stratégiai elképzelések felvázolására.

Sajnos, igazuk van azoknak, akik IQ- és pszichológiai tesztek bevezetését javasolják minden edzőnél, különösen azoknál, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Az ő felelősségük ugyanis még nagyobb, mint a felnőtt csapatok edzőié, hiszen ez utóbbiak elvileg már kész játékosokkal dolgoznak. Hiába tehetséges valaki, ha gyermekkorban nem részesül megfelelő szakmai és testi-lelki képzésben, soha nem lesz klasszis labdarugó. Pályafutása végéig beváltatlan ígéret marad.

A megfelelő orvostudományi háttér hiányára utal a fiatal magyar labdarugók gyenge erőnléti állapota. Ezen felnőtt korban már alig lehet változtatni, mert a megfelelő keringési rendszer, az izomzat és az állóképesség – ideértve a fájdalomküszöb szintjének kialakulását is – már gyermekkorban, tehát az alapképzés idején alakul ki. A magyar játékosok rendre alulmaradnak a test-test elleni harcban, de a mérkőzésenkénti 10-12 kilométeres futómennyiség is elérhetetlen számukra. Ráadásul ez nem egyenletes tempójú mozgás, mert egy mérkőzésen a sok sprintelés, az állandó koncentráció és az ütközések gyakorisága rengeteg energiát emészt el.

De a gyerekek mentális beállítottságával, az énképükkel és az önértékelésükkel sincs minden rendben. A magyar társadalom kétségkívül nem eléggé sikerorientált és fegyelmezett, az életszemléletünk sem feltétlenül pozitív. De ez olyan országokra is igaz, amelynek válogatott labdarugóit szemmel láthatóan rendkívüli módon motiválja az adott nemzethez való kötödésük. Válogatottunk fellépései közül a legmegalázóbbak közé azok a mérkőzések tartoznak, ahol még a küzdeni akarás nyomait sem láttuk. Márpedig e nélkül még pályára lépni sem szabad!

A megújulásnak ki kell terjednie az edző-és sportmenedzser képzésre is. Hogy a helyzet nem teljesen reménytelen, azt más országok példáján láthatjuk. Belgiumban az 1990 évek végére a labdarúgás mély válságba sodródott. Ebből a kiutat Michael Sablon a szövetség technikai igazgatója dolgozta ki, tudományos szakemberek segítségével. A 2000-es évek elején megújított rendszer lényege: mindig az individuum, a gyerek képzése az elsődleges. Nagyon fontos az egy az egy elleni játék, és a sok labdaérintés. A gyerekek ötéves korától egészen tizennyolc éves korukig világos, letisztázott elvárásoknak igyekeznek megfelelni. Helyzetüket megkönnyíti, hogy minden klubnál minden korosztály esetében a 4-3-3-as játékrendszert alkalmazzák. Ezzel párhuzamosan zajlik a játékosok fizikai terhelésének növelése, a megfelelő izomzat és az ellenálló képesség fejlesztése. Ez a rendszer nagyjából tizenöt év alatt rendkívül sikeresnek bizonyult. Azt is megértették, hogy az utánpótlás nevelés során a hangsúly nem a versenyzésen, hanem a képzésen van. A belga játékosok Európa legjobb bajnokságainak élcsapataiban futballoznak, Belgium válogatottja pedig a világ legjobbjai közé tartozik.

De nem kell ennyire messzire menni. A négymilliós Horvátországban két olyan labdarugó akadémia is működik – a Hajduk Split és a Dinamo Zagreb – , amelyik a nemzetközi élmezőnyhöz tartozik, és ahol világklasszisok nevelkedtek. Nagy valószínűséggel nálunk sem az anyagi ráfordítások nagyságával, hanem az elvégzett munka mennyiségével, de még inkább annak minőségével van baj.

A magyar bajnokság jelenlegi színvonala, nézőszáma és helyzete egyaránt lehetővé teszi a jövőt szolgáló kísérleti elemek bevezetését. A magyar fiatalok fejlődésének biztosítása érdekében – néhány évre – elő kellene írni, hogy minden NB I-es mérkőzésen minimum 6-7 magyar játékosnak a pályán kell lennie.

A világ labdarúgásában egyfajta kiegyenlítődés zajlik: kis lélekszámú nemzetek sokasága jelenik meg a nemzetközi színtéren, bizonyítékául annak, hogy a labdarúgás legtöbb eleme igenis megtanulható. Nem gyorsan, de céltudatos munkával nem egyszer minden előzmény és hagyomány nélküli csapatok nyújtanak értékelhető teljesítményt. Ennek nyilvánvaló oka: miután a labdarúgás világszerte a legkedveltebb sportág, ezért egyre több ország hajlandó jelentős összegeket fordítani a labdarúgás fejlesztésére.

Addig is, amíg országunk labdarúgása visszakerül Európa térképére, elindíthatnánk a labdarúgás világában egy komoly figyelemre számító kezdeményezést. Tiltsuk be a futballpályákon az indokolatlan, visszataszító és gusztustalan köpködést. A televíziózás korában ez sajnos jól látható, ráadásul nincs mentség erre a primitív szokásra. Ez nem illik a játék szépségéhez, de a klasszis játékosok példaképként való szerepeltetését sem igazán szolgálja. Az esztétikai élményről nem is beszélve.

A szerző a Ferencváros és a Real Madrid szurkolója.

Vendégoldal: Raffay Ernő

ÖSSZEGZÉS

A magyar szépirodalom társadalom- és eszmetörténetének, átalakulási folyamatának lényeges elemei összefüggésben állnak, helyenként pedig megegyeznek az egész magyar társadalom 1867 utáni átalakulásának legfontosabb tényeivel. A kiegyezés utáni évtizedekben a Magyar Királyságban is kialakult, majd rohamléptekkel, mondhatni pusztító erővel létrejött a kapitalizmus, azaz a pénztőke által befolyásolt és mozgatott gazdaság. A lakosság társadalmi helyzete, állapota ennek megfelelően változott: a pénzügyek, a termelés, az ipar és a nagykereskedelem kialakította a kapitalista termeléstől függő társadalmi csoportokat.

A működő kapitalizmus üzembiztos működéséhez elfogadható ideológiára is szükség volt. Ez lett a liberalizmus, amelynek az a lényege, hogy mindenki számára biztosítani kell az alapvető szabadságjogokat: azt, hogy mindenki – mindenféle hagyományos megkötöttség nélkül – részt vehessen a tőkés típusú gazdaságban. Persze mindenki a maga helyén: a tőketulajdonos a pénzügyek, a termelés és a nagykereskedelem irányí tásában és hasznot hajtó kiaknázásában; a munkavállaló pedig abban, hogy munkaerejét szabadon adhatta el havi munkabérért a pénztulajdonosnak. A liberális ideológia magyarországi legfontosabb tényezője, sőt eredménye (e könyv témaköre szempontjából) az lett, hogy az országba bevándorolt zsidóság számára (is) a magyar liberális mintaállam kifejezetten támogatta a szabadságot a gazdaságban, majd az élet minden területén történő pénz-, majd pozíció szerzéshez. Ennek köszönhető, hogy amikor beköszöntött a 20. század, a hazai gazdasági élet mellett a magyarság kezéből kikerült a felsőoktatás, az egészségügy, a kultúra, a sajtó (mint akkoriban a legfontosabb szellemi-tudatbéli befolyásolási eszköz) sok pozíciója.
S amikor a bevándoroltak első-második-harmadik generációs leszármazottai elég jól (ha nem is tökéletesen) megtanultak magyarul, a lírára fogékony lelkű tagjaik bekopogtattak a magyar irodalomba. Ezzel egy időben azt hangoztatták, hogy ők modernizálják az elavult (Ady, Ignotus és társaik szavaival félfeudális) magyar kultúrát. E fölfogásuknak ugyan az újítás nem lett az eredménye, viszont föllépésük óta a magyar kultúra és művelődés mind a mai napig csatatérré vált. Kultúrharcnak nevezik e folyamatot: e kötetünkben ezeknek az eseményeknek a földerítését az általunk folyamatelemzésnek nevezett módszerrel mutattuk be.
E sokrétű folyamatot követhetjük nyomon Ady Endre nem csak magánéletén, hanem költői- és hírlapírói tevékenységén is. Adyról szóló harmadik kötetünk ezeket az eszmetörténeti folyamatokat mutatja be. Megkíséreltük Ady szerepének ütköztetését konzervatív és liberális személyiségek véleményei, álláspontjai, s egyes esetekben (szabadkőművesi) tevékenységük elemzésével bemutatni.
Láthatóvá vált, hogy Ady hogyan őrlődött szellemi keresztapái magukhoz kötő tevékenysége, és a közülük kiugrani akaró szándékai között. A menekülés sikere egy adott helyzetben attól függ, hogy milyenek az erő- viszonyok a kiugrást végrehajtani akaró személy életében. Mint a fönti elemzések mutatják, Adynak körülbelül semmi esélye sem volt arra, amit a korabeli konzervatív elemzők már 1909-től elvártak volna tőle, s amit javasoltak is számára: hogy térjen vissza a magyarsághoz, oda, ahova származása szerint tartozott, s ahonnan kiszakadt és kiszakították.
Láthattuk e könyvből is, hogy Adynak – s ez a megállapítás a költő lírai nagyságát csak részben érinti – nem voltak sem anyagi, sem erkölcsi, sem világnézeti fogódzói az egészséges és természetes kiugrási szándék megvalósítására. Pedig Ady, ha nem is tudta, ám sejtette, hol a menekvés. Már az 1908. novemberi duk-duk cikke előtt éppen fél évvel, 1908. májusában írta Jön az Isten című költeményét:

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten, járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús „Ádám hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

Idézhetjük fenti állításunk bizonyítására azt a versét is, amely alig hat nappal később, 1908. június 7-én jelent meg, ráadásul egy korábban durván baloldali, szabadkőműves szerkesztésű napilapban, Amikor az Úr jött címmel:

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Az élet azonban kegyetlenül ment tovább: Ady az 1908. évi sikertelen kiugrási kísérlete után 1912-ben belépett a Martinovics páholyba, ahol szinte minden páholymunkán gyalázták az Istent, a kereszténységet és a magyarságot.

(E néhány oldal Raffay Ernő: Ady Endre és a Nyugat című kötetéből való.)

Megjelent

legújabb, az Egy új világrend felé című kötetem. Kapható a könyvesboltokban!

Tóth Gy. László politológus, publicista, kommunikációs tanácsadó az egyik legkonzekvensebb és legismertebb jobboldali szerző. Új kötetében kiemelten foglalkozik az Európát ért invázióval, az Egyesült Államok Ukrajnában és a Közel-Keleten játszott vállalhatatlan fellépésével, de nem feledkezett meg George Soros tevékenységéről, és a Magyarország elleni rendszeres támadások elemzéséről sem. A kötetben szereplő írások egy része a politikailag korrekt gondolkodás- és beszédmód, valamint a liberális, emberjogi fundamentalizmus diktatúrája miatt nyomtatásban nem jelenhetett meg.

9 November, 2017 19:09

1917. november 7.
Az emberiség legnagyobb tömeggyilkosságának az első napja. Emlékezzünk az ártatlan áldozatokra!

Alekszandr Szolzsenyicin a kommunistákról:

A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.

A kommunista eltorzult lélek!
Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista!

Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.

Miért nincs béke a Közel-Keleten?

Száz éves a Balfour-nyilatkozat

Az 1917-es Balfour-nyilatkozat, amelyet 1917. november 2-án adtak ki, a brit kormánynak egy bizalmasan kezelt állami jelentése volt az Oszmán Birodalom szétosztásában, miután az első világháború véget ér.
A levél a brit kabinet 1917. október 31-ei álláspontját mutatja, melyben a britek támogatják a cionistákat egy zsidó "nemzeti otthon" létrehozásában Palesztinában, azzal a kikötéssel, hogy ez nem jár együtt a területen élő más népek önrendelkezési jogainak csorbulásával.
A Balfour-nyilatkozatot később bejegyezték a Törökországgal kötött párizsi békeszerződésbe és a palesztinai brit mandátumot létrehozó dokumentumba. A nyilatkozatot levél formájában juttatta el gróf Arthur James Balfour külügyminiszter Walter Rothschild bárónak, a brit zsidóság egyik vezetőjének, hogy közvetítse azt az Egyesült Királyság Cionista Szövetsége felé. A dokumentum a Brit Nemzeti Könyvtárban található.
.
Külügyminisztérium
1917. november 2.
Kedves Lord Rothschild!
Nagy megtiszteltetés nekem, hogy közvetíthetem Őfelsége kormányától az alábbi szimpátia-nyilatkozatot a zsidó cionisták törekvésével, amit javasolt és jóváhagyott a Kabinet is.
„Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”
Nagyon örülnék, ha ezt a nyilatkozatot az Egyesült Királyság Cionista Szövetsége tudomására hozná.
Szívélyes üdvözlettel:
Arthur James Balfour

Forrás:Wikipedia

A Sagrada Familia székesegyház védelmében

Új szakaszához érkezett a muzulmán terroristák Európa elleni háborúja, ugyanis a Barcelonában létrejött és már felszámolt 12 tagú terrorsejt minden tagja látszólag tökéletesen integrálódott a spanyol társadalomba. Dolgoztak, tanultak, buliztak, gépkocsikkal rendelkeztek, és soha nem kerültek a titkosszolgálatok látókörébe. Ez az eset jól mutatja Európa kiszolgáltatottságát, és sebezhetőségét. Csak a véletlennek köszönhető, hogy az ártatlanok meggyilkolása mellett a fanatikusoknak nem sikerült felrobbantaniuk az európai keresztény kultúra egyik legjelesebb alkotását, az Antonio Gaudi által tervezett gyönyörű Sagrada Familia (Szent Család) székesegyházat. A Barcelona főutcáján lezajlott bűncselekménnyel kapcsolatban kiderült, hogy a hatóságok már korábban javasolták betonelemek telepítését az autókkal elkövetett merényletek megakadályozására, de a város baloldali főpolgármestere, Ada Colau nem intézkedett. Talán nem véletlen, hogy a főpolgármester februárban részt vett a migránsok korlátlan befogadásáért tartott demonstráción. A történelmi előzmények miatt a dzsihadisták Spanyolországot csak al-Andaluszként, azaz egykori iszlám területként emlegetik.

A Barcelonában történtek is bizonyítják, hogy a 2015 tavasza óta zajló iszlám invázió, és a nyugati politikusok által akaratlanul létrehozott Iszlám Állam nevű szörnyszülött tevékenysége megváltoztatta a már integrálódott muzulmánok egy részének világfelfogását és gondolkodásmódját. Az itt élők könnyebben tagadják meg az Európában elfogadott értékeket, viselkedési szabályokat és normákat. Mindez közvetetten igazolja azokat a pszichológiai elméleteket, melyek szerint tökéletes asszimiláció nem létezik. Az eltérő etnikai, szociokulturális és vallási meghatározottságok tudatosan háttérbe szoríthatók ugyan, de konfliktusos szituációban ezek könnyen ismét manifesztálódnak. Ennek lehetősége végigkíséri minden hasonló sorsú ember életét. Sokaknál ez nem okoz semmiféle problémát: tökéletesen beilleszkednek, boldogan élnek, de miután a szocializáció minden időszaka nyomott hagy a személyiségben, a lelkük mélyén a bevándorlók kicsit mindig idegennek érzik magukat. E jelenségnek könyvtárnyi irodalma van: sikeres, világhírű és elismert művészek és tudósok vallomásai.

Ma már közhelynek tűnik azok igazsága – többek között Samuel Huntingtoné -, akik szerint az emberiség története lényegében nem más, mint különböző etnikumok, kultúrák, vallások és civilizációk folyamatos egymás elleni harca. Nem véletlen, hogy azok, akik elutasítják ezt az értelmezési keretet, többnyire naivnak, sokszor nevetségesnek tűnnek, ráadásul a problémák megoldására semmiféle racionális elképzeléssel sem rendelkeznek. A baloldali és liberális értelmiségi csoportok, az EU vezetői, a pápa, a fundamentalista liberálisok és az emberi jogok felkent védelmezői csak saját lelkiismereti problémáikat oldják meg a bevándorlók melletti kiállással, miközben egy szavuk sincs arról, hogy mi lesz így hosszabb távon a keresztény gyökerű európai civilizációval, és az itt élő etnikumok, kultúrák stb. sokaságával.

Nagy tévedés azt hinni, hogy a migránsok olyanok, mint a kiszolgáltatott gyerekek, akik az új élet lehetőségéért, és a kapott szeretetért cserébe asszimilálódni akarnak. Ha így lenne, nem léteznének párhuzamos társadalmak, no-go zónák, másod-harmad generációs vallási fanatikusok, terroristák. Legújabb üzenetében Ferenc pápa az emberi méltóságra hivatkozva azt javasolja, hogy a személyi okmányok nélkül érkezőket is szívesen kell látni, és mindenkit be kell fogadni. Szerinte "szélesebb lehetőségeket kell kínálni a migránsoknak és menekülteknek, hogy biztonságosan és törvényesen léphessenek be célországukba, gyorsítani és egyszerűsíteni kell a humanitárius vízumok megadásának, a családok egyesítésének eljárását. Az újonnan érkezőknek megfelelő és emberhez méltó elhelyezést kell felajánlani, biztosítani kell hitük és vallásuk gyakorlásának szabadságát, és segíteni beolvadásukat". A pápa jó szándéka vitathatatlan, de mintha nem akarna szembe nézni az elkerülhetetlen következményekkel: ha Európában többségbe kerülnek a muzulmánok, az automatikusan a keresztény gyökerű, fehér, nyugati civilizáció végét jelenti.

Ráadásul azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a megosztott Európa egy részének ez a fejlemény örömteli és elfogadható. Erről árulkodik az európai baloldali és liberális politikusok univerzalizmusa, individualizmusa, keresztény- és nemzetellenessége. Miközben Európa folyamatos terrorfenyegetettségben él, az EU parlamentjének volt elnöke, az iskolázatlan, karrierista Martin Schulz kijelenti: a migránsok többet érnek Európa számára, mint az arany. Hogyan mondhat egy politikus ekkora ostobaságot? Nem tudja, hogy a bevándorlók nagy része iskolázatlan, és egyetlen európai nyelvet sem beszél? Valószínűleg helyesebb átfogalmazni a kérdést: miért és kiknek az érdekében tesz olyan kijelentést, aminek nyilvánvalóan nincs semmi valóságalapja. A válasz megfogalmazásában segítségünkre lehet az alábbi két idézet: „Európa nem csak keresztény, de zsidó is, muzulmán is, laikus is. Sokszínű, tehát nem lehet azt mondani, hogy bármelyik értékrend egyeduralkodó lenne a kontinensen.” (Népszava, 2012. március 20.) Miért akarja kétségbe vonni bárki, hogy Európában még ma is a keresztény értékrend a meghatározó? Európa nem a zsidók, és nem a muzulmánok világa.

De ez a mondatrész is figyelemre méltó: „az új Németország csak azért létezik, hogy garantálja Izrael és a zsidó nép létezését”. (Say a Big „Thank You” to Martin Schulz, haaretz.com, 2014. február 14.) Jó lenne tudni, hogy a ma élő németek hány százaléka osztja a bukott Schulz rendkívül primitív nézőpontját?

Európai népeinek előbb-utóbb be kell látniuk, hogy politikusaik egy része nem hajlandó a hellén-görög kultúra, a római jog és a keresztény értékrend által meghatározott létforma és kultúra megvédésére, mert ezt nem tartják megőrzendő értéknek. Ez magyarázza Európa múltjának a rendszeres meghamisítását. Pierre Moscovici gazdasági és pénzügyi európai biztos eszmefuttatása önmagáért beszél: „Még ha igaz is lenne, hogy kontinensünkön létezik egy többségi lakosság, mely – mondjuk úgy – keresztény hagyományú vagy kultúrájú, Európa nem keresztény. Nem hiszek Európa keresztény gyökereiben – vagy, ha úgy gondolják, beszélhetünk gyökerekről, de azt hiszem, Európa egységes és sokszínű… Nincs tökéletes azonosság az Európához csatlakozás és a keresztény hit között… Európának – és ezúttal a közösségi projektről beszélek, nem keresztény, hanem politikai gyökerei vannak… És amúgy nem, az európai zászlón látható 12 csillag nem Szűz Mária koronáját jelképezi. Azok, akik szüntelenül Európa keresztény gyökereinek kizárólagosságára hivatkoznak, gyakran azoknak a politikai áramlatoknak az örökösei, melyek hajdanán egy zsidók nélküli Európát akartak és most egy muzulmánok nélküli Európáról álmodoznak.”

A paranoiára utaló szöveg önmagáért beszél. Az EU kozmopolita vezetői azt sugallják Európa polgárainak, hogy nincs jelentősége annak, hogy elődeik keresztények voltak, mert lehettek volna zsidók vagy muzulmánok is. A történelemhamisító állítások mögött meghúzódó politikai szándék egyértelmű: nemzeti és kulturális identitásában is megpróbálják elbizonytalanítani Európa népeit. Az identitását vesztett lakosság már nem fog ragaszkodni nyelvéhez, kultúrájához, hitéhez, hazájához és szokásaihoz. A liberális Európa teljesen nyitott és befogadó lesz! A most zajló szellemi hidegháborúnak ez a valódi tétje.

Véssük emlékezetünkbe Henri Boulad jezsuita szerzetes figyelmeztetését: „Bár a pápa is befogadott menekülteket, és a plébániáknak is így kell tenniük, ti ne tegyétek! Mert a muzulmán, ha beköltözik valahová, onnan már soha többé nem akar távozni. Sőt, előbb-utóbb a tulajdonos lesz a vendég.”

De ez sajnos nem csak a muzulmánokra igaz. A történelem nem ért véget: Mianmarban buddhisták gyilkolják a muzulmánokat. A jövő sötét, és kifürkészhetetlen. Így megy ez évezredek óta.

Magyar Idők, 2017. október 3.

Gyalázatos nyelvtörvény Ukrajnában

A helyzet megoldásának kulcsa az Egyesült Államok kezében van: politikai, pénzügyi és katonai támogatásuk nélkül a jelenlegi ukrán rendszer életképtelen.

Ami az utóbbi években Ukrajnában történt, kétségtelenné teszi azok igazát, akik az első pillanattól kezdve történelmi tévedésnek tartották az ukrán-magyar alapszerződés 1991. december 6-án történt aláírását. Az ehhez asszisztálók mindmáig képtelenek elismerni a szerződés fölösleges és káros voltát.
Az 1991-ben létrejött Ukrajna még ma is kétségbeesetten keresi múltját, nyelvét, kultúráját és identitását. De ez a rendkívül zavaros történelmi helyzet sem lehet mentség a Kárpátalján élő 150 ezer magyar erőszakos asszimilációjára. Az oktatási törvényben megfogalmazottak szerint minden ukránnak beszélnie kell ukránul, ideértve az oroszokat is. A jelenlegi ukrán politikusok nagy része állandóan az európai értékekre hivatkozik. De európai normák szerint az Ukrajnában élő magyar, orosz, román, lengyel gyerekeknek miért nincs joguk az anyanyelvű oktatáshoz? A törvény szerint a minisztereknek, képviselőknek beszélniük kell ukránul, miközben a kormányban és a parlamentben is sokan vannak, akik csak oroszul beszélnek.
Mindenki tudja, hogy ez pótcselekvés: a parlamentben is jelen lévő ukrán nacionalisták az Euromajdanon többször megfogalmazták, hogy valódi céljuk a szent ukrán föld megtisztítása az oroszoktól, a zsidóktól és a lengyelektől. A művelt Nyugat képviselői sem akkor, sem most nem tiltakoztak Tyahnibok kirohanásai ellen. A lényeg az oroszellenesség volt. Miután a fizikai megsemmisítés nem lehetséges – egyfajta pótcselekvésként -, most ezzel a törvénnyel akarják elérni az orosz nyelv, kultúra és szellemiség felszámolását Ukrajnában. Annak ellenére, hogy az országban minimum 12 millió orosz él, ráadásul még az ukránok jelentős része sem beszél ukránul.

De hogyan jutottunk idáig?

A 2004-es narancsos forradalmat követően Julia Timosenko miniszterelnök és Viktor Juscsenko köztársasági elnök az oroszellenességben vélte megtalálni az ukrán identitás alapját. Ennek megfelelően elkezdődött a kisebbségi jogok felszámolása. A bukásuk után hatalomra került Viktor Janukovics oroszbarát elnök viszont az etnikai kisebbségek nyelvét regionális nyelvként ismerte el, ami mindmáig az egyetlen igazán európai megoldás e kérdéskörben. De 2014-ben az Egyesült Államok, a CIA, Soros valamint több Nyugat-barát nemzetközi szervezet segítségével a kijevi Majdan térről kiinduló zavargássorozat segítségével sikerült megbuktatni a kompromisszum-kész Viktor Janukovicsot. Az őt követő új vezetés a radikális oroszellenesség mellett az EU-hoz és a NATO-hoz történő csatlakozás ígéretével próbálta stabilizálni helyzetét. De mindent megelőzött az ukrán nacionalizmus térnyerése. Az új ukrán parlament összetétele meglehetősen homogén volt: oligarchák, strómanok, szerencselovagok, kijáróemberek, nácik mellett néhány pragmatikus karrierista, és a Majdanon feltűnt fantaszta foglalta el a képviselői székeket.
Köztudott, hogy az első kormány névsorát Victoria Nuland volt amerikai helyettes államtitkár egyeztette Geoffrey Pyatt kijevi nagykövettel. Az ország vezetését ezt követően lényegében egy Washingtonban összeállított, idegenlégiósokat is leigazoló kormány vette át. Voltak köztük olyanok is, akiknek korábban semmi közük nem volt Ukrajnához. Ők soron kívül állampolgárságot kaptak. Aivaras Abromavicius, gazdasági miniszter például Litvániából érkezett. Amerikai, francia és angol szakértők kerültek meghatározó pozíciókba. Érdekes karrier például a 24 éves, ukrán Arszen Avakové, aki 24 éves korábban belügyminiszter-helyettesi pozícióból kénytelen magyarázkodni az interneten fellelhető erotikus fotói miatt. De a legérdekesebb Mihail Szaakasvili egykori grúz elnök életútja, aki ellen volt hazájában elfogatóparancs van érvényben. Őt Petro Porosenko akkor hívta Ukrajnába, amikor megromlott a viszonya a zsidó származású Ihor Kolomojszkij oligarchával, Odessza kormányzójával, aki ráadásul 5 ezer fős magánhadsereget tart fenn. Porosenko egy ügyes húzással leváltotta Kolomojszkijt és Szaakasvilit nevezte ki Odessza kormányzójává. Ám ez az ötlet sem vált be. A volt grúz elnök egyre többet akart, mire Porosenko leváltotta Szaakasvilit, akit nemrégiben még az ukrán állampolgárságától is megfosztott. Ettől függetlenül az oroszellenes grúz Szaakasvili – aki a korrupció elleni harc vezérének szerepét alakítja éppen – most Ukrajnában szeretne elnök lenni. Ráadásul nem teljesen esélytelen, hiszen – többek között – olyan befolyásos támogatói vannak, mint Ihor Kolomojszkij, és a börtönviselt „gázhercegnő” Julia Timosenko, aki egy parlamenti szavazási cirkusz után azt állította, hogy Porosenko elnök egy millió dollárt fizetett támogatóinak. Feljelentést az ügyben senki nem tett.
Ez a kis kitérő talán világosan jelzi az ukrán belpolitikai helyzet kiszámíthatatlanságát. Ukrajna nem Európa.

Így talán érthetővé válik az ukrán kormány vérlázító cinizmusa is: a kisebbségeket ellehetetlenítő új oktatási törvényt egy nappal azután – szeptember 5-én – fogadták el, hogy hatályba lépett az Ukrajna és az EU közötti társulási szerződés. Figyelmen kívül hagyták a magyar kormány álláspontját is: az elmúlt időszakban Szíjjártó Péter külgazdasági-és külügyminiszter minden lehetséges fórumon figyelmeztette ukrán kollégáit a törvénytervezet elfogadhatatlanságára. Az ukrán külügyminiszter, Pavlo Klimkin a törvény elfogadásának napján, szeptember 5-én így fogalmazott: „Nem is értem, honnan jön, hogy mi korlátozni akarnánk a kisebbségi nyelvhasználatot? Olyan törvény van a parlament előtt, amelyik megerősítené a kisebbségek jogait. De azt nem engedhetjük meg, hogy valaki ne beszéljen ukránul. Még Kárpátalján sem.”

A helyzet drámai, ugyanis a végső döntés az ukrán nacionalistákat és az amerikaiakat egyaránt készséggel kiszolgáló, zsidó származású Petro Porosenko elnök kezében van, aki órákkal a szavazás után nyilatkozatban üdvözölte az új törvényt, amelynek következtében Ukrajnában a közép-és felsőfokú oktatás nyelve kizárólag az ukrán lesz. A politikai pályafutását a kijevi amerikai követség besúgójaként kezdő Porosenko szerint ez a törvény "kulcs az oktatás jövőjéhez, s általa kompetens, patrióta, s a világ felé nyitott generációkat nevelhetnek ki az országban." Lilija Hrinevics oktatási miniszter a törvény mielőbbi aláírásának a híve. Vagyim Prisztajko külügyminiszter-helyettes a magyar retorika változásában bízik…
De a legszégyenletesebb a kijevi amerikai nagykövet megnyilvánulása, aki gratulált Ukrajnának „az oktatási reformban való előrelépésért.”
Ez az eset is bizonyítja, hogy a nemzeteknek nincsenek barátai, és minden nemzeti kormánynak kötelessége küzdeni a nemzeti érdekek képviseletéért, és a nemzethez tartozók jogainak biztosításáért. Magyarország kormánya ezúttal egyértelműen és határozottan kiállt a Kárpátalján élő magyarok mellett, és a nemzetközi szerződésekben is rögzített kisebbségi jogok felszámolására tett kísérlet ellen.
Ukrajnát oligarchák irányítják, a pártok és a képviselők a demokrácia látszatát biztosítják a NATO Oroszország elleni játszmájához.
A helyzet megoldásának kulcsa az Egyesült Államok kezében van: politikai, pénzügyi és katonai támogatásuk nélkül a jelenlegi ukrán rendszer életképtelen.

Magyar Idők, 2017. szeptember 23.

13 September, 2017 15:08

Vendégoldal

Zárug Péter

Csurka István 25 éve megírta (II. rész)

25 évvel ezelőtt, amikor is Csurka István megjelentette a Magyar Fórum mellékleteként nagy ívű „dolgozatát” – ahogyan Ő nevezte – az ország, de még a tengeren túli Amerika is a magyar rendszerváltozás népi-nemzeti antiszemitizmusának ékes bizonyítékaként hivatkoztak a Néhány gondolat a rendszerváltozás első két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című csurkai esszére. E vád nem volt új keletű, és persze leghangosabban az SZDSZ bírált vezetői harsogták, a mai Gyurcsány párt Debreceni Józsefével karöltve. Pedig Csurka csak arra a magyar XX. századon átívelő eredet szerinti összetartozás tudatra utalt, amely kezdődött a Tanácsköztársaság zsidó vezérkarától, folytatódott a Galilei Körben, majd újra kommunista volt a II. világháború és a holokauszt rémtetteinek eredményeként, és aztán Aczél György – Született Appel Henrik – és Kádár rendszerében túlélve vindikálni akarta magának a rendszerváltójogot már antikommunistaként, hogy meghatározza a legújabb kori demokráciánk arculatát.

Csurka már 1992-ben rávilágít, ha az MDF nem tudja megszilárdítani a hatalmát, ha újra és újra teret enged az örök túlélőknek, és hagyja, hogy a magyarságot átverje zajos antikommunizmusával az SZDSZ, akkor 1994-ben visszajönnek majd a zsidó reform kommunisták, a zsidó belvárosi liberálisokkal összefogva, és Soros nyitott társadalma felé indul el a magyar élet, nem pedig egy önálló magyar utat kezd járni. És persze így lett.

Hogy Csurka antiszemita volt-e? Vagy csak rávilágított arra a történelmi tényre, hogy igenis a zsidóság esetében van egy olyan erős eredet szerinti összetartozás tudat, amely önálló érdekhálóvá szövődik a politika, gazdaság, kultúra területén, s ezen önérdek gyakran felülírja a nemzeti érdekeket?

25 év után hál’ Istennek szabadon vitázhatunk róla.

De mit is írt minderről Csurka?

„(…)Már ’87-ben, a lakiteleki sátorozás másnapján, szeptember 28-án megjelent a New York Timesban egy kommentár, amelyben nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádolták meg a tábort. Csoóri Sándor, az egyik alapító akkor éppen ott kint tartózkodott, és már címére is zuhogtak a vádak. Ő maga is megírta már ezt a történetet. A vád látszólag abból a tényből táplálkozott, hogy néhány demokratikus ellenzékbelit, akik a korábbi monori közös rendezvényen fontos szerepet játszottak, nem hívtunk meg a sátorba. Valójában a baj az volt, hogy saját szervezetet mertünk alapítani. Ezzel szertefoszlott az az elképzelés, amit a Beszélőben és a pártközpont bizonyos irodáiban oly sokáig dédelgettek, hogy tudniillik lesz majd egy közös nagy »ellenzéki« szervezet, amelybe mi – a népieknek mondott írók és egyéb szegénylegények – szállítjuk a tömegeket, az ország reánk figyelő középrétegeit, értelmiségét, és ők pedig betöltik a vezető posztokat, megtartják a »profi« politizálás privilégiumát. és ezzel teljes mértékben megnyugtatják azokat a barátaikat, rokonaikat, akik beleépültek a kommunista rendszerbe, és most kétségek közt hányódtak. (…)

Az antiszemitizmus vádja az első perctől kezdve árnyékként követi a Fórumot. Ez ellen a vád ellen a kormány is folyamatosan védekezni kényszerül.

Azt, hogy az MDF-ben antiszemiták vannak, nem a demokratikus ellenzék találta ki, hanem csak örökölte az Aczél-féle agitpropon működő éceszgéberektől.

Elég a történetet ’45-től újra levezetni. Akkor a német megszállás után iszonyatosan megtizedelt, Magyarországra visszatérő, vagy a bujkálásból előmerészkedő magyar zsidóknak egy jelentős része a kommunista pártban látta az egyetlen biztosítékát annak, hogy nem térhet vissza még egyszer a ’44-eshez hasonló állapot, és újra lehet kezdeni az életet. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a hatalmat a kezébe kaparintó moszkovita négyes fogat minden tagja zsidó volt, hanem még inkább az, hogy az itthoni baloldal, a kommunista maradvány is az egykori liberális zsidóság anyagi támogatását élvezte. Összenőtt vele, egyáltalán nem volt ritka a nagypolgári családokban a kommunista ifjú, aki apanázsa egy részét pártcélokra költötte.

A berendezkedő és hamarosan fenevaddá váló Rákosi-rendszer természetesen a zsidó magántulajdont is elrabolta, és a kitelepítésből sem hagyott ki valakit, akinek a villájára szemet vetett egy ávós, pusztán azért, mert zsidó származású volt. Sztálin mintájára Rákosiék akár zsidó orvospert is rendeztek volna, mégis a végösszeg az volt: vészkorszakra nincs kilátás, veszély nincs, a Rákosi-rendszert el kell fogadni.

’56 után új helyzet állt elő. Tito és Hruscsov úgy döntöttek, hogy a Rákosi-korszak után, a forradalomra következő rezsim élvonalában láthatóan zsidó ne legyen. Így talán könnyebb lesz konszolidálni a lázadó szellemű magyarokat… Különben is a begyükben volt a Nagy Imre körül csoportosult reformerek zsidósága. Rontották az összképet, és veszélyeztették a megtorlást. Ma a 301-es parcellában pihennek ezek a magyar mártírok. Angyal István és társai, akik hősként haltak meg, a nemzet többi mártírjához méltó módon, és akiknek az önfeláldozása sajnos nem volt elég a megbékéléshez.

Hruscsov és Tito alapító szempontján kívül volt azonban egy másik intés is, amit Kádárnak figyelembe kellett vennie. Amikor Eisenhower akkori amerikai elnök az előtt a nehéz döntés előtt állt, hogy a számára sokkal súlyosabb szuezi válság ellenére, valamint a potsdami szerződést áthágva beavatkozzék-e a szovjet érdekszféra »belügyébe«, a magyar forradalomba, a magyar forradalom vérbe fojtására szabad kezet adó döntést megkönnyítették a New York-i Zsidó Világkongresszus előtte megjelenő vezetői, akik felhívták a figyelmét arra, hogy Budapesten zsidókat ölnek a magyarok.

Kétségtelen, hogy Budapesten nagy veszélyben volt néhány tucat főávós verőlegény, Péter Gábor és Farkas Mihály néhány különösen gonosz hóhérsegédje és veszélyben volt az a biztonságérzet, amit a Rákosi-rendszer nyújtott. Pogromnak, antiszemitizmusnak azonban nyoma sem volt.

Kádárnak tehát ennek a másik, nem kisebb mértékben súlyos elvárásnak is meg kellett felelnie, és meg is felelt. Nyilván Moszkvából is figyelmeztették, hogy ehhez is tartsa magát. Az ÁVO fő vérvonalai érintetlenül maradtak, a kultúra és a nyilvánosság Szirmai és Aczél kezébe került. Felül mindenki népinek, munkásnak és parasztnak mutatkozott, új életrajzok születtek, a forradalom zsidó mártírjait a többivel együtt kirekesztés nélkül kellett elfelejteni, és mindenről együtt kellett hallgatni és hallgatni.

Végül is a magyar zsidóság otthonosságérzete a Kádár-rendszerben nagyobb lett, mint valaha. Ehhez az is hozzájárult, hogy a nemzet nem zsidó többségének túlnyomó része egyszerűen el is felejtette, vagy a fiatalabb nemzedékek esetében meg sem ismerte a zsidókérdést. Magyarországról ’56 után elenyészően kevés ember vándorolt ki Izraelbe, miközben Románia kiárusította zsidó polgárait, tetemes kárt okozva ezzel az erdélyi és összromániai kultúrának, civilizációnak. Budapest és Bécs volt ebben az önmagát túlélt, beteges korszakban az a két világváros, ahol a zsidóságnak szava volt, nyílt vagy rejtett befolyása, ahol meghatározó elem lehetett.

Ezt a hegemón helyzetet látták veszélybe kerülni a Magyar Demokrata Fórum megalakulásával mind az MSZMP aczélos liberálisai, mind pedig a velük szoros információs kapcsolatban álló demokratikus ellenzékbeliek. (…)

Az, hogy már Lakitelek másnapján megjelenhetett New Yorkban az MDF antiszemitizmusát taglaló írás – valójában egy fenyegető figyelmeztetés-, az nem tudható be pusztán a demokratikus ellenzék jó kapcsolatainak, gyorsaságának. Ehhez együttműködésre volt szükség az akkori. Már leírt banki összeköttetések, a konzulátussal és a sokkal korábban kiépített titkos vonalakkal. (…)

Mindehhez, az SZDSZ kemény magja, akármennyire bolsevista központosító vasfegyelemmel dolgoztak is ezek az emberek, önmagában édeskevés lett volna, nem is szólva a Fidesz egyöltözőnyi ifjúsági csapatáról, ehhez az egész állampárti apparátus adatszolgáltató tevékenysége és besegítése, a bankrendszer hathatós nemzetközi támogatása kellett. Az amerikai támogatók, élükön az alapítványi formát öltő, korábban behívott Sorossal, nem sajnálták a pénzt a nagy cél érdekében. A megindult választási kampányban az SZDSZ-Fidesznek nagyságrendekkel nagyobb összegek álltak rendelkezésére. A sajtó őket futtatta, az MDF-et pedig akadályozta.(…)

Az Aczél nevével fémjelzett hálózat az újkori magyar történelem legravaszabbul és legalaposabban összeszerkesztett politikai, gazdasági és pénzügyi televénye. Nemzetközi kapcsolatai minden égtájra kiterjedtek, belföldön pedig semmi sem történhetett nélküle. Emberei révén nemcsak rálátása volt a titkosszolgálatokra és a belső elhárításra, hanem a közvetlen irányítása alá tartozott még olyankor is, amikor látszólag háttérbe volt szorítva pártjában. Úgy ragadt rá Kádárra, mint a pióca, és ezzel a legfontosabb döntéseket tudta befolyásolni. A módszere az volt, hogy előbb kíméletlenül lehetetlenné tette az értelmiségit, akár tudóst, akár művészt, majd amikor vagy megtört, vagy a gyötrésnek már nem volt politikai haszna, ő nyúlt a hóna alá és a párt balszárnyával szemben ő segítette hozzá az alkotómunka lehetőségéhez. A háttérben ő rakatta fel a bilincseket, ő irányította a tiltásokat, ő adta a kitüntetéseket. A gépezet ma is működik, a lekötelezettek serege végtelen.

(Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd Kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek, majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változó alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden nagy társadalmi változásban. De hát ez most nem ide tartozik.)

(…)Magyarság, igazságosság, népiesség: ehhez, erre kell politikát és gazdasági politikát csinálnunk. Eddig fordítva történt.

Demokrata, 2017. augusztus 30.

1 September, 2017 14:48

Tóth Gy. László

Az utolsó remény: baljós Momentum

Közéletünkben alaposan leértékelődött a tények súlya, a valóban megtörtént események tárgyszerű leírása és dokumentálása. Az alábbiakban minden találgatás és belemagyarázás helyett megkíséreljük felvázolni a közelmúltban megalakult politikai mozgalom valódi arculatát, ezért a különböző nevetséges elvárások ismertetése helyett nézzük végig az alapítók névsorát, vessünk egy pillantást szociokulturális hátterükre, és vegyük komolyan a párt képviselői által megfogalmazott verbális üzeneteket.

A Momentum Mozgalom (MoMo) 2017. március 4-én, a legnagyobb titokban, zárt ajtók mögött alakult párttá. Fekete-Győr András elnök mellé Orosz Anna, Kádár Barnabás, Pottyondi Edina és Soproni Tamás került alelnöki pozícióba. Közülük ketten (Potyondi Edina és Kádár Barnabás) már lemondtak, helyükre új politikusok érkeztek. Egyikük Cseh Katalin orvos már a Momentum előtt is aktívan politizált az Egymillióan a Magyar Sajtószabadságért szervezetben, ahol az Orbán-kormány elleni tüntetések szervezése volt a feladata. 2014 decemberében egy kormányellenes tüntetésen emigráns orvosként mutatkozott be, és arról beszélt, hogy egy következmények nélküli országba nem lehet hazatérni. Tagja volt a Liberális Fiatalok Egyesületének és a Soros által támogatott Együttnek. Feltűnt a Budapest Pride-on is, mert szeretne egy elfogadóbb társadalomban élni. Hasonlóan színes előélettel rendelkezik Soproni Tamás is, aki 2014-ben tagja volt „egy helyi szintű összefogásnak.” Az Együtt színeiben indult ugyan, de a támogató szövetségesek között ott volt a PM és a DK is. Ez utóbbi különösen érdekes, mert Soproni nemrégiben kijelentette: „Nem állunk be az Új Pólusba és nem gyurcsányozzuk össze magunkat.” Ez az ő esetében már megtörtént. Említésre méltó mozzanat, hogy az olimpiai ellenes népszavazás győzelmét eredetileg a CEU-n szándékoztak megünnepelni, de az utolsó pillanatokban a CEU vezetése átlátta a helyzet visszásságát, ezért Fekete-Győr és társai másutt ünnepeltek. Támogatóik között tudhatják Hajós András médiajelenség mellett Závada Pált, Réz Andrást, Jeszenszky Gézát, Bod Péter Ákost, Chikán Attilát, Jakab Andrást, Tölgyessy Pétert, Sólyom Lászlót, Csaba Lászlót és Mellár Tamást. A felsorolt szakemberek változatos politikai pályát futottak be, többnyire csak sodródtak az eseményekkel, és mindig tartózkodtak a határozott, egyértelmű véleménynyilvánítástól.

A párt egyik anyagi támogatója Bojár Gábor, a Graphisoft nevű cég alapítója. Politikai érzékéről és felfogásáról sokat elárul, hogy korábban Bokros Lajost és Juhász Pétert támogatta. Raskó György, az Antall-kormány egykori államtitkára, közismert agrárvállalkozó, aki a támogatásért cserébe elvárásokat fogalmazott meg. „A leglényegesebb, hogy legyen a XXI. század kihívásaihoz igazodó, határozott nemzeti-patrióta párt.” Hogy a nagylelkű agrárvállalkozó itt mire gondolt, azt nem tudhatjuk, ugyanis a patrióta szó elsődleges jelentése: hazafi. További elvárás a „nyugat-atlanti elkötelezettség és politizálási stílus.” Nyilván ennek jegyében támogatta már a NOlimpia kampányt is. A tényszerűség kedvéért említsük meg, hogy a pártban dolgozó Raskó László, a filantróp nagyvállalkozó fia. A lehetséges támogatók között bukkant fel Haris Éva, az MSZP választmányának egykori elnökhelyettese, aki elismerően nyilatkozott a MoMo-ról: „azonnal láttam, hogy azok közül az ifjúsági csoportok közül, amelyeknek figyelem és néha segítem a tevékenységét, mennyivel elszántabbak, mennyivel kiforrottabbak, mint mások.”

Minden párt esetében rendkívül lényeges az alapítók társadalmi beágyazottsága, szociokulturális háttere, politikai előélete. A tények ismeretében a Momentum esetében ez különösen fontos, mert a pártot megszervezők felmenői korábban az SZDSZ és az MSZP holdudvarához tartoztak. Radnóti András, az SZDSZ-es szellemiségű Radnóti Sándor filozófus fia. Mécs János apja Mécs Imre az SZDSZ, majd az MSZP országgyűlési képviselője volt. Tabajdi Péter, aki korábban az MSZP informatikusa volt, Tabajdi Csaba szocialista politikus gyermeke. Donáth Anna Júlia a volt SZDSZ-es Donáth László evangélikus lelkész lánya. Az alapítók között találjuk Daniel Roichman izraeli állampolgárt, és Albecz Zsuzsannát, az Izraeli Kulturális Intézet és a Szochnut-ZSOIK Alapítvány munkatársát. Hajnal Miklós a Közép-Európai Egyetemen volt kutatósegéd. A Momentum jelenlegi pénzügyi igazgatója Szauer Tamás, annak a Szauer Péternek a fia, aki a HVG tulajdonos-vezérigazgatója.

A rendelkezésünkre álló adatok alapján nem könnyű a Momentum politikai karakterének felvázolása. Koherens ideológiát vagy értékrendszert nem képviselnek, ezért spontán mozgósító erejük is csekély. Önmeghatározásuk szerint „elvek és értékek mentén” politizálnak, és nem ideológiai alapon. Leginkább valami centrista képződménynek néznek ki, de több kérdésben szélsőséges, liberális álláspontot foglalnak el. Átfogó programot október 15-ére ígértek, de a szakpolitikai elképzelések csak árnyalhatják az eddigi képet. Miután eldöntötték, hogy a 106 egyéni körzetben önálló jelölteket indítanak és a listán sem közösködnek senkivel, valószínűleg nem 2018-ban várják az áttörést, hanem 2022-ben. Nyilván felmérték, hogy a bal-jobb és a liberális- konzervatív felosztás meghaladása valamint a rendszerváltozás befejezése nem lehetséges jelentős szavazói bázis megszerzése nélkül. Eddigi nyilatkozataik a politikai fantázia teljes hiányára utalnak. Fekete-Győr András szerint: „Úgy látjuk a globalizációhoz alkalmazkodni kell, és ha lehet, meglovagolni.” Különösen riasztó, hogy a kezdő politikus példaképe az állandóan üvöltöző Guy Verhofstadt. aki az EU egyik vezető liberális politikusa.

Egyértelművé tette, hogy a melegházasság fontosabb számára, mint a határok védelme. A Neue Zürcher Zeitung nevű lapnak nyilatkozva kijelentette: „Én hazafinak tartom magam. Orbán Viktor ugyanakkor hazafiatlan, mert fél a bevándorlóktól. Gyenge a kultúránk, ha azt néhány száz menekülttől féltjük.” A Momentumon kívül minden párt a múlt maradványa, de a politika „szexi.” Fekete-Győr szerint a „Momentumot patrióta érzület viszi előre, szociális érzékenység, nyitottság és európaiság jellemzi.” (168 Óra, 2017. augusztus 24.) Elképzelése szerint hit-és erkölcstanoktatás helyett informatikai, állampolgári, közgazdasági vagy uniós ismereteket kellene oktatni. Rendszeresen hivatkozik a külföldi tapasztalatok felhasználásának fontosságára. Szinte betegesen fél a nem létező orosz befolyástól, de egyetlen szóval sem tiltakozott még az Egyesült Államok kiszámíthatatlan és agresszív külpolitikája miatt.

A momentumosok hamarosan igazi konzultációba kezdenek a magyar néppel, majd a Nyugatról hazahozott tudásukkal olyan programot írnak, ami beindítja Magyarországot. Ennek egyik első megnyilvánulását láthattuk, amikor Fekete-Győr és bajtársai benyomultak az origo.hu internetes portál szerkesztőségébe, és számon kérték a róluk író újságírót, aki előzőleg tényeket közölt arról, hogy a Momentumosok még a HÖK aktivistáiként mennyi pénzt vettek föl. Az állítás valóságtartalmát a nem túlságosan okos Orosz Anna az ATV egyik műsorában lényegében beismerte. Az érintettek egyike sem tett bírósági feljelentést. Az Origo szerkesztőségébe tett látogatásból a szélsőségesen balliberális 168 Óra egyik szerzője az alábbi következtetést vonta le: „Túlléptek a gyengécske hazaszeretet-definíciókon, túl a szónoki közhelyeiken, és az olimpiai népszavazás után újra megmutatták, hogy igenis komolyan gondolják a dolgot, s nem hagyják, hogy szórakozzanak velük mindenféle senkiháziak. Megmutatták, hogy korai lenne leírni őket.” (2017. május 25.) Ez a baloldali aktivizmus egészen Kun Béláig nyúlik vissza. De a jelszavak változtak: szolidaritás, teljesítményelv, egészséges nemzettudat. Hogy ezen pontosan mit értsünk, az még kifejtésre vár.

A Momentum Mozgalom egy protestpárt, ennek megfelelően első akciója az olimpia megrendezésének ellehetetlenítése volt. A világhoz való hozzáállásuk a tagadásra épül. Alapítóik egy jól beazonosítható budapesti baloldali és liberális értelmiségi szubkultúrát képviselnek, de a ’Tudjuk, merjük, tesszük’ szlogen használatától még tartózkodnak. Generációs jellegük vitathatatlan: szeretnének túllépni rajta, de egyelőre ennek semmi nyoma. A párt ideológiai-politikai körvonalai rendkívül bizonytalanok, szándékaik azonban leírhatóak. Valószínűleg ennek ellensúlyozása érdekében hozták létre a Cselekvés Köreit, melynek elsődleges feladata lesz az ország építése. Ideológiai viták folytatása helyett lokális ügyeket kívánnak menedzselni.

Itt tartunk most.

Magyar Idők, 2017. szeptember 1.