Geert Wilders a Hitgyüliben?!

ZÁRUG PÉTER FARKAS

Wilders tényleg sok tekintetben a politikai nézetek legszélén áll. Leginkább az iszlamofóbiában és a bevándorlás-ellenességben.

Úgy két hete azt hittem, rosszul látok, amikor az ATV-n egy reklámblokkban azt látom, hogy egy könyvbemutató előadásra invitálják a széles nagyérdeműt, Győrbe, a Salamon terembe, a Hit Gyülekezet győri gyűlő helyére.

Pillanatnyi értetlenségemet az adta, hogy a pátoszos felvezető szövegben nem valami amerikai pünkösdista prédikátor volt világmegváltóként beharangozva, hanem Európa egyik jeles szélsőjobboldalinak mondott, de maradjunk inkább annál, hogy radikális politikusa, a holland Szabadságpárt elnöke, Geert Wilders volt a vendég.

Egy pillanatra valóban nem értettem, hogy is van ez? A magát baloldalinak mondó, sok esetben minden szélsőségtől elhatárolódó ATV egyszer csak Geert Wilders előadását propagálja? Hát igen! Esik le a tantusz. Persze, ha Hit Gyülekezete és a Németh család diszponál az ATV-ben és a Hitgyüli hívta meg a szélsőjobboldalinak mondott politikust, mi tévők legyenek, betették a reklámot saját tévéjükbe, nincs ezzel semmi gond!

De attól még továbbra is adódott a kérdés, miért nem a kormány valamelyik okos háttérintézménye hívja meg kampányolni Wilderst, és a Hitgyüli melyik ideológiai aspektusából érezte úgy, hogy a Halállistán című könyvet pont az ő kiadója kell, hogy kiadja, és pont őt kell meghívnia, a híres, hírhedt pártvezért.

Wilders ugyanis tényleg sok tekintetben a politikai nézetek legszélén áll. De leginkább az iszlamofóbiában és a bevándorlás-ellenességben. Nyilván akkor ez most valami szolgálat a Hitgyüli részéről, hogy ha nem is nyíltan, de azért Wilderst futtatva a Hitgyüli is beszáll a hazai kampányba, s különösen akkor jól jön ez, amikor zavar keletkezett a kvótamenekült/nem kvótamenekült értelmezésében.

De ezzel együtt is még mindig sántított valami, még mindig hiányzott egy ideológiai láncszem Wilders és a Hitgyüli között. A bevándorlásellenesség mellett tett közös hit csak éppen aktuális kapocs. A valódi ok, amiért Wilders otthonosan sétál testőreivel a nyugati világ bármely államában iszlamofób nézeteivel, és mindenütt a politikai szalonok részeként fogadják, az egy másik láncszem. És ez nem más, mint radikális cionista nézetei.

Ettől lehet szalonképes a Hit Gyülekezetének. És ugyanúgy, ahogy a nyugati féltekén mindenütt, úgy az atlantista-cionista média mainstreem mindenütt lelkesen fogadja, és szélsőjobboldalisága mindenütt a muszlimellenességben és a radikális cionizmusában merül ki. A győri Salamon terem e téren tökéletes helyszín volt nézeteinek, ahogy a Hit Gyülekezetének, mint egyetlen cionizmust valló keresztény közösségnek a meghívása is rögtön érthetővé vált.

Wildersről eszembe jutott Csurka István valamikor 2002-táján megfogalmazott mondatai, miszerint „Ez a jövő: még szélsőjobboldali is lehetsz, csak állj ki az egyetlen zsidó állam mellett. Na ez Wilders”– vagy valami ilyesmi.

És tényleg. Wilders hozta be 2002 után Európába az új típusú szélsőjobb mintáját, amely mindent vallhat, mindent hirdethet, mindent kifogásolhat, ha ezt Izrael, Jeruzsálem, és a diaszpóra zsidósága melletti hangos kiállással párosítja. És Wilders mintája hatott.

Európa nemzeteinek radikálisai mind végrehajtották Geert Wilders iránymutatását. Antiszemitából filoszemita lett a francia Nemzeti Front, az egykor kicsit nácikra kacsintó Szabadságpárt Ausztriában ma a zsidó-keresztény kultúrkör védelmét hirdeti, s nálunk most épp a Jobbik küldözget hanukára üdvöző lapokat az ortodox, cionista zsidó egyházfőknek.

„Ez a jövő!” – látta Csurka 2002-ben. És igen 2018-ban Wilders teltházas könyvbemutatón hintheti tanait, amelyek nagy részével sajnos egyet kell érteni, de bizony másik részét minden demokratának vissza kellene utasítania.

És a jövő elkezdődött! A nagy magyar médiában sem a jobboldal, sem a baloldal nagy demokratái egy szót sem szólnak. Nincs véleményük. Mert Wilders védett személy. Szalonképes. Minderre legjobb példa a 2017-es hollandiai választások előtt idehaza a zsidóság legnagyobb lapjában megjelent „méltatása”, amely már címében is mindent elmondott Wildersről: „Geert Wilders – a cionista és szélsőjobboldali holland pártvezér”.

Lázár György, a cikk írója egyébként kiváló portrét festett Wildersről, talán az egyik leginformatívabbat, ami magyar nyelven megjelent. Tőle tudjuk, hogy Wilders legalább ötvenszer járt már Izraelben, ahol „otthon érzi magát”. Évente egyszer ellátogat oda, de volt már olyan év, hogy háromszor is hosszabb időt töltött a zsidó államban.

Wilders 18 éves korában, a középiskola elvégzése után Ausztráliába szeretett volna menni, de nem volt elég pénze, és így Izraelbe ment. Arra is gyanakodott, hogy anyja családja, amely indonéziai holland telepesek leszármazottja, zsidó származású, de erre bizonyítékot nem talált.

Jeruzsálemet – ahol annak idején egy kenyérgyárban dolgozott – a világ leggyönyörűbb városának tartja. Az Ashkelon melletti Yad Mordechai kibucban mezőgazdasági munkát végzett, majd hosszabb időt töltött Mosav Tomerben, Jerikótól északra. Volt egy izraeli barátnője is, és a rövidre tervezett látogatásból többéves kaland lett. Évekkel később tért vissza Hollandiába, és beszél egy kicsit héberül is.

Wilders nem tagadja, hogy szimpatizál a cionista eszmékkel: olyannyira, hogy izraeli kapcsolatai a holland titkosszolgálat figyelmét is felkeltették. Észak-Amerikában több jobboldali zsidó csoport lelkesen támogatja, és amikor Fitna filmje miatt beperelték, Kanadában szolidaritási nagygyűlést rendeztek támogatására. Floridában egy zsinagógában szónokolt, és Los Angelesben is ovációval fogadták, amikor kijelentette, hogy a holland nagykövetséget Tel Avivból Jeruzsálembe kell áthelyezni. Barátja a befolyásos Pamela Geller, az a zsidó anti-iszlamista aktivista, aki a Trump elnökkel szoros kapcsolatban álló Breitbart hírportálnak is dolgozik.

A holland zsidók viszont nem lelkesednek Wildersért. A hollandok úgy vélik, hogy Wilders kihasználta a zsidó közösséget, majd elárulta, „hátbaszúrta” őket.

Pedig Wilders világosan foglal állást az egy zsidó állam mellett, és a Koránt Hitler Mein Kampf című kötetével együtt tiltaná be.

Ez a Wilders tartott előadást Salamon dicséretére a Hitgyüli jóvoltából Győrben.

mandiner 2018. február 1.

Reklámok

Oroszország reális szemmel

Orbán Viktor néhány napja a Welt am Sonntag nevű német lapnak adott interjújában hívta fel a figyelmet arra, hogy mekkora hiba Putyin démonizálása.

De ki is valójában Oroszország jelenlegi elnöke?

Eddigi tevékenysége alapján Vlagyimir Putyin racionális politizálása komoly érték. Tevékenysége során kizárólag az orosz birodalmi érdekek érvényesítését tartja szem előtt. Okos, fegyelmezett, átgondoltan cselekvő politikus, akitől távol áll az improvizálás. Zárkózott egyénisége, következetessége és kiszámíthatósága sokaknak imponál.

Ennek oka valószínűleg a gyermekkorára vezethető vissza: a család nagy szegénységben, egy komfort nélküli húsz négyzetméteres lakásban élt. Putyin édesapja egész életében egy vagongyárban dolgozott. A második világháborúban részt vett Leningrád védelmében, az ott szerzett sebesülésének következtében élete végéig sántított. A család több tagja veszítette életét a második világháborúban: Putyin édesanyjának az apját a nácik ölték meg, fiú testvérei ugyancsak a második világháborúban haltak hősi halált. Mélyen vallásos édesanyja nehéz fizikai munkát végzett. Putyinnak volt két bátyja is, akik még gyerekkorukban elhaláloztak. A család szellemiségében a pravoszláv vallás és a fasizmus elleni harc játszhatott fontos szerepet. Apai nagyapja Lenin és Krupszkaja szakácsaként dolgozott. Életrajzának érdekes mozzanata, hogy az iskolai osztályában egyedül ő nem volt pionír (úttörő), de ennek nem politikai, hanem magatartásbeli okai voltak. Önfegyelemre a küzdősportok szoktatták.

23 éves korában német nyelvtudással és jogi diplomával lépett be a KGB-be. Diplomamunkáját a világgazdaságról írta, később kandidátusi címet is szerzett. 1985-ben Drezdába került, ahol állítólag újságcikkeket fordított, és ezekből készített jelentéseket. Hazatérése után kis időre visszatért az egyetemre, a KGB-ből alezredesi rangban tartalékállományba helyezték. 1991-ben Anatolij Szobcsak szentpétervári polgármester munkatársa lett. 1996-ban került Jelcin elnök környezetébe, 1998-ban a Szövetségi Biztonsági Szolgált (FSZB) igazgatója lett. A jellegtelen bürokratának gondolt Putyint 1999-ben miniszterelnökké nevezték ki. Egyik támogatója az a Borisz Berezovszkij volt, aki később az egyik legnagyobb ellenfele lett. Borisz Jelcin 1999. december 31-én váratlanul lemondott. Ekkor lett Putyin Oroszország – előbb kinevezett, később megválasztott – elnöke. Az első olyan e tisztségben, aki beszélt nyugati nyelveket, és valamennyire ismerte is a Nyugatot.

Hivatalba lépése után, véget vetett a liberális gazdaságpolitikára hivatkozó oligarchák és külföldi támogatóik szabadrablásának, és viszonylag gyorsan felszámolta a féktelen korrupcióhoz szükséges kaotikus viszonyokat. Kormányzásának céljait a patriotizmus erősítésében, a rend helyreállításában, és a hatékony állami vezetés létrehozásában jelölte meg Ezzel sértette a „privatizációban” aktívan részt vevő Egyesült Államok, George Soros és a multinacionális cégek, illetve azok kiszolgálóinak érdekeit. Leszámolt a jelcini világgal, létrehozta a saját klientúráját, de távlatosan gondolkodva elkezdte az orosz középosztály létrehozását is. A kedvező világgazdasági helyzetnek is köszönhetően, hosszú évtizedek után Oroszországban jelentősen nőtt az életszínvonal, és az állami szervek is egyre inkább betöltötték a hatalmas birodalom működtetéséből adódó feladataikat.
Erkölcsi szempontból aligha kifogásolható, ha valaki az orosz nemzeti vagyon újrafelosztásában az oroszokat preferálja, és nem az amerikai- német- izraeli- francia és brit befektetői csoportokat.

Ebben a folyamatban szimbolikus jelentőségű esemény volt 2003-ban a zsidó származású Mihail Hodorkovszkij börtönbe juttatása, akinek letartóztatásakor már csak aláírásra várt egy olyan szerződés, ami az orosz olajkészlet egy jelentős részét, amerikai cégeknek játszott volna át. Az ügy súlyát jelzi, hogy Hodorkovszkij személyesen egyeztetett Joe Biden amerikai alelnökkel. Jellemző, hogy a nyugati liberális sajtó Putyin antiszemitizmusáról kezdett cikkezni, szerencsétlen áldozatnak állítva be a bűnelkövető Hodorkovszkijt, aki a tájékozatlanok számára ma is az önkény egyik ártatlan áldozata.

A 2000-es évek végére Oroszország gazdaságilag és katonailag is megerősödött, amivel együtt járt az orosz diplomácia nemzetközi szintéren történő megjelenése is.

Indulatos viták tárgya Putyin demokrácia felfogása, aki gyakran hangoztatja demokratikus elkötelezettségét. De ez az alkotmányos demokrácia – az orosz társadalom kissé archaikus és tradicionalista értékrendje miatt – nagyon sokban különbözik a nyugati típusú liberális demokráciáktól. Putyin több beszédében kifejtette, hogy a tradicionális értékek elkötelezett híve, mivel évezredek óta ezek biztosítják az emberiség fennmaradását, a társadalom erkölcsi alapját. Ragaszkodik a hagyományos családmodellhez, hangsúlyozza a vallásos élet fontosságát és elutasítja a liberalizmus individualizmusát, a szekuláris társadalmak életfelfogását, a deviáns agresszív kisebbségek pozitív diszkriminációját, valamint a multikulturalizmust. Tiltják a homoszexualitás gyerekek előtti népszerűsítését, biztosítják a szabadságjogokat, de csak olyan kulturális irányzatot támogatnak, amelyik nem ellentétes a hagyományos orosz értékekkel.

Oroszország nem tartozik sem a Kelethez, sem a Nyugathoz. Egy önálló civilizáció, melynek saját törvényei és értékei vannak. Putyin egyfajta konzervatív fordulata az ortodox egyházra támaszkodva utasítja el a modern, nyugati eszméket, a liberális demokráciát és az individualizmusra épülő társadalmat. Putyin a saját álláspontját konzervatívnak minősítette.

Ugyanakkor az sem vitatható, hogy Oroszországban is fellelhetők mindazok az anomáliák, amelyek a Lajtától keletre lévő térséget mindig jellemezték. Az állami hatalom mindenhatóságába vetett hit, a politikai szféra kontrollálatlansága, az erős patrónus-kliens rendszer és a tekintélyelvűség érvényesülése ma is meghatározó tényezők, de nem kizárólagosak.

Az újjászületett Oroszország külpolitikai téren is nyitott, mivel belátták, hogy mindkét fél számára rendkívül előnyös a kapcsolatok normalizálása, ami a nagy volumenű kereskedelemnek köszönhetően jelentős anyagi haszonnal jár. Ezért igyekeztek partneri viszonyt kialakítani az EU-val és a NATO-val. Nem véletlenül mondta Putyin, hogy „törekednünk kell arra, hogy kialakítsuk a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Európát.” Nyilvánvaló volt, hogy Oroszország és Európa értékei és érdekei közösek. E szellemiség mögött az Eurázsia-gondolat áll, melynek lényege egyfajta szupranacionalizmus, ami a nacionalizmusok magasabb rendű együttműködését jelenti. A gondolat megfogalmazója egy extravagáns orosz történész, Alexander Dugin.

Az Egyesült Államok stratégiái évtizedek óta komoly veszélyforrásnak tekintették az EU és Oroszország egymáshoz történő közeledését. Épp ezért kiemelt célként kezelték az Európa és Oroszország közötti konfliktusok generálását, Oroszország elszigetelését. Soros, a különböző NGO-k, és a CIA ezért támogatta 2000-ben a belgrádi „operett” forradalmat, a 2003-as grúziai „rózsás” forradalmat és a 2004-es ukrajnai „narancsos” forradalmat. Ez utóbbi különösen fontos volt, mert Leonyid Kucsma akkori ukrán elnök határozottan elutasította a NATO-tagságot, és Putyin elképzeléseit támogatta. Soros mellett az igazságszolgáltatás elől külföldre menekült Borisz Berezovszkij is támogatta az Amerika-barát szervezeteket és megmozdulásokat.

Putyin történelmi kísérletének, a külpolitikai nyitásnak, nincs előzménye az orosz történelemben, de a többi posztkommunista országhoz képest is jelentős eltérések észlelhetők. Ennek egyik oka nyilvánvalóan a történelmi múltból hozott meghatározottságokban keresendő, a pravoszláv egyház sajátos szellemiségében, és az orosz kultúra jellegzetességeiben, valamint abban a konkrét történelmi tapasztalatban, hogy az orosz birodalmat Nyugatról érte több óriási támadás. XII. Károly svéd király, Napóleon majd Hitler az orosz birodalom teljes megszállását tervezték. Erre a fenyegetettségre érzékeny orosz politikai osztály meglehetősen nyugodtan tűrte, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei – katonai értelemben – lényegében bekerítették Oroszországot, annak ellenére, hogy a két Németország egyesítésekor Gorbacsovnak bizonyíthatóan és többször megígérték: a NATO nem terjeszkedik keleti irányban. Ehhez képest az oroszok még a három balti állam NATO-tagságát is tudomásul vették, de Grúzia és Ukrajna tervbe vett NATO csatlakozását már nem tűrték. Putyin a jelenlegi kiélezett helyzetért a Nyugatot és a NATO provokatív keleti terjeszkedését okolja.

2014. december 18-án tartott évzáró sajtótájékoztatóján már egyértelműen fogalmazott: Amerika olyan birodalomnak képzeli magát, amelyik mindenki mást vazallus szerepbe kíván szorítani. „Nem a Krímről van szó, hanem arról, hogy a függetlenségünket védjük, a szuverenitásunkat és a létezéshez való jogunkat. El kell dönteni, hogy fenn akarunk-e maradni és küzdeni, függetlenebbé válni, vagy azt akarjuk, hogy fellógassanak bennünket.” Moszkva nem ellenzi Ukrajna egységének helyreállítását, de a délkeleti országrész orosz lakosságának érdekeit és jogait tiszteletben kell tartani. Ez utóbbi mondat sajnos különösen aktuális: az 5 milliárd dollárból (Victoria Nuland) létrehozott Amerika barát ukrán bábkormány éppen napjainkban tiltotta meg az orosz és a magyar gyermekek anyanyelvű oktatását a középiskolákban.

Henry Kissinger 2014-ben egy semleges, a NATO-nak nem elkötelezett, de Oroszországgal és a Nyugattal egyaránt jó kapcsolatokat fenntartó Ukrajna létre- hozását javasolta, amelyik szövetségi államformában önállóságot biztosít a területén élő nem ukránoknak, és tekintettel van az orosz birodalom biztonsági igényeire is. (The Washington Post, 2014. március 5.) De senki hallgatott a volt külügyminiszterre.

z új helyzetre reagálva Moszkva diverzifikálta a nyersanyagokhoz való hozzáférést, joggal számítva arra, hogy Kína, India, Dél-Korea stb. energiaszükségletei tovább nőnek. Ráadásul Európa számára sincs olcsóbb az orosz gáznál és olajnál. Európa szempontjából hosszabb távon rendkívül negatív következményei lehetnek annak, ha a mostani szankciókkal Oroszországot Kína felé szorítják. Az Egyesült Államok által követelt EU-s szankciók bevezetését követően Vang Ji kínai külügyminiszter közölte, hogy Kína kész kisegíteni Oroszországot, ha fizetési nehézségei adódnának. A politikában nem kell minden mondatot készpénznek venni, de ez akkor is gesztus értékű megnyilvánulás. Oroszország jelenlegi helyzetében felértékelődtek a BRICS országokhoz (Brazília, India, Kína, Dél-Afrika) fűződő kapcsolatai. Ezek az országok az ENSZ-ben tartózkodtak a Krím félsziget Oroszországhoz csatolásának el nem ismeréséről folyó szavazáskor.

Washington a szankciós politika segítségével megpróbálja kiszorítani Oroszországot az európai energiapiacról, mert itt kívánja értékesíteni a jóval drágább amerikai cseppfolyósított földgázt (LNG).

Vlagyimir Putyin, orosz elnök növekvő elfogadottságának egyik oka, hogy Európa lassan megértette végre, hogy a mai Oroszországnak semmi köze a volt kommunista Szovjetunióhoz. Ráadásul az orosz nép ugyanolyan áldozata volt a gyilkos kommunista eszme megszállottjainak, mint Közép-Kelet Európa többi népe. Arra sem árt emlékezni, hogy a kommunizmus nyugati eszme, aminek semmi köze a keleti világhoz. Walter Laqueur az egyik legtekintélyesebb amerika szakértő így fogalmazott: „Oroszország 2015-ben többé már nem kommunista beállítottságú ország, hanem messze elment jobboldali irányba.” (Putyinizmus, Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2015.)

Oroszország ma egy jó értelemben vett nacionalista, prezidenciális jellegű, alkotmányos berendezkedésű ország, amelyik a jövőjét a tradicionalista értékekre alapozva kívánja felépíteni. Tudomásul kell venni, hogy Oroszország Európa vezető katonai nagyhatalma, és az egyetlen ország a világon, amelynek nukleáris ütőereje semmivel sem kisebb, mint az egyre agresszívebb és kiszámíthatatlan külpolitikát folytató Egyesült Államoké. Az újrakezdődő hidegháborúban az orosz álláspont egyértelmű és racionális: amennyiben az Egyesült Államok – megsértve a korábban megkötött kétoldalú fegyverkorlátozási egyezményeket – rakétatelepítésekbe kezd, erre Oroszország azonnal reagálni fog. Világos és racionális álláspont, amit az amerikaiaknak el kell fogadniuk.

A magyar külpolitika az elsők között ismerte fel, hogy az orosz birodalom visszatért a nagyhatalmi játszmák színterére.

Magyar Idők, 2017. január 22.

Néhány mondat a gyakorló elmebetegekről

Daniel Cohn-Bendit után hamarosan hazánkba látogat Milo Yiannopoulus is. Jeszenszky Zsolt szerint „Milo az a srác, akinek (full hetero létemre) én csak megengedném, hogy elém térdeljen, de Megadja Gábor még a fordított helyzetet is bevállalná. De komolyra fordítva, Milo Yiannopoulos Angliában született, görög és zsidó felmenőkkel rendelkező, ma már az USA-ban élő politikai kommentátor, író-publicista, médiaszemélyiség – és egy Veszélyes Köcsög. Utóbbi név saját kreálmánya: „Dangerous faggot” elnevezésű turnéja keretében járja az amerikai egyetemeket és hívja ki maga ellen a balosok dühét. Hangos kritikusa ugyanis a feminizmusnak, az iszlámnak, a politikai korrektségnek, a genderelméletnek. Nagyon kényelmesen le is fasiszta-rassiszta-homofób-nácizhatná ezért a baloldal, a szokásos módon, pechjükre azonban a srác bár katolikus, de zsidó gyökereire nagyon büszke, vállaltan meleg és kifejezetten a néger fiúkat imádja.”

GFG most is rövid volt: Willkommen Milo – írta a honlapján.

A jobb megismerés kedvéért idézzük szó szerint ezt az identitászavaros provokátort: „Tudod mit? Hálás vagyok Michael atyának. Ha ő nem lett volna, nem tudnék ilyen jól szopni. (…) Félreértitek a pedofília fogalmát. A pedofília nem azt jelenti, hogy szexuálisan vonzódsz egy 13 éveshez, aki testileg érett. A pedofília azt jelenti, hogy gyerekekhez vonzódsz, akik még nem érték el a pubertást. A melegek világában fiatalabb fiúk és idősebb férfiak közötti kapcsolat nagyon pozitív tapasztalat lehet, ha konszenzuális kapcsolatról van szó.”

Lehet, hogy én értek félre valamit, de a jobboldaliságnak ezt a formáját ugyanolyan visszataszítónak és kártékonynak tartom, mint a baloldaliak és liberálisok életidegen zagyvaságait.

Nem lehet közösséget vállalni egy gyakorló elmebeteggel csak azért, mert éppen egy másik gyakorló elmebeteggel harcol.

Az ápolók majd rendet raknak.

Retardáltaktól mentes boldog új évet mindenkinek!

In memoriam Bokros Péter

Az idő kíméletlen múlásának és az élet törvényszerűségének egyik megrázó bizonyítéka, hogy rendszeresen szembe kell néznünk a hozzánk közel állók végleges eltávozásával.

2017. december 16-án elhunyt Bokros Péter grafikus, az 1978-ban alakult Inconnu nevű antikommunista művészcsoport egyik alapítója. Bokros Péter nyughatatlan, színes egyéniség volt, akit a kreativitása tett igazi szabadgondolkodóvá és nagyszerű művésszé. Embersége, utánozhatatlan humora mindenkit megérintett. Nem szerette a korlátokat. Azon kevesek közé tartozott, akik már akkor antikommunisták voltak, amikor a későbbi – magukat rendszerváltóknak hazudók – még ifjúkommunisták, KISZ-titkárok vagy éppen maoisták voltak.

Társaival – köztük Molnár Tamással – 1988-89-ben 301 kopjafát állítottak a kommunisták által meggyilkolt hősök tiszteletére a 301-es parcellában. De a Hősök terén 1989. június 16-án rendezett újratemetésen már nem lehettek ott, mert tiltakoztak a kommunista pártállami vezetők, és a gyilkosok jelenléte ellen. Mindenkinél előbb észlelték, hogy Magyarország csak részben lett szuverén állam: a barbár kommunisták helyébe, jobb modorú amerikai tartótisztek léptek, akik, kíméletlenül érvényesítették az amerikai és a nemzetközi multinacionális cégek érdekeit. A liberális tömegdemokrácia és a jogállam megteremtése alkalmas volt a növekvő társadalmi feszültségek levezetésére. Önmagáért beszél, hogy az ’56-os vérbírók, verőlegények, tartótisztek és besúgók ma is köztünk élnek. És éppen annyi joguk van, mint az áldozataiknak. Ha még élnek.

Az érdekalapú pártok versenyének világában Bokros Péter soha nem találta a helyét. A jobboldali pártokban csalódott, a balliberálisok ellen egész életében küzdött. Emiatt marginalizálódott, és bár nagyon rossz körülmények között élt, soha nem panaszkodott.

Péter a barátom, és a szerzőtársam volt. Minden általam írt vagy szerkesztett könyv borítója az ő kreativitását bizonyítja. Egy hónapja jelent meg az utolsó közös munkánk, amelynek címe "Egy új világrend felé".

Nehéz elfogadni, hogy a közös munkánk visszavonhatatlanul véget ért.

Rabszolgaság Afrikában? Heuréka!

Vendégoldal
Gazdag István

Afrikában és az arab világban máig élő gyakorlat a rabszolgatartás. Évezredek óta így megy, és valószínűleg a jövőben sem lesz másként. A téma lerágott csont, legfeljebb az újszülöttek számára jelenthet újdonságot. Meg persze jelek szerint az Európában dekkoló afrikaiak számára, akik nyugati nagyvárosokon vezették le felháborodásukat szokásuk szerint randalírozással, miután a CNN egyik riportjából kellett állítólag megtudniuk, hogy Líbiában rabszolgapiacokon licitálnak fajtestvéreikre az arabok. Barna bőrűek fekete bőrűekre. De akkor miért a fehéreket kell csesztetni emiatt is? Mi ebben a logika? Semmi, de a négerek enyhén szólva nem a logikai képességeikről ismertek.

Afrika az örökkévalóság óta ismeri a rabszolgaságot. A gyarmati korszakban a nemes eszméktől vezérelt fehér bwanák igyekeztek ugyan naivan véget vetni ennek az afrikai hagyománynak is (az emberevés, az excízió, a fekete mágia stb. mellett), de sikertelenül, mert függetlenségük kivívása után a feketék nyomban visszatértek ősi szokásaikhoz. Mindenesetre érdekes az egész CNN-sztori időzítése. Éppen akkor, amikor az őshonos európaiak mindenhol kezdenek egyre nyíltabban zúgolódni a bevándorlóáradat miatt; amikor a populista pártok pontokat érnek el a választásokon; amikor népi nyomásra egyre több helyen próbálnak törvényi akadályt állítani a kedves "migránsok" útjába, hirtelen itt ez a videó, mintha egyenesen az égből pottyant volna… Valahogy déjá vu-érzésünk támadhat. Ez az egész arra a hihetetlen médiacirkuszra emlékezet, amely azt követően tört ki, hogy elkezdték terjeszteni a tengerparton talált kurd kisfiú holttestéről készült megrendítő erejű fotót, amely aztán nagyban hozzájárult földrészünk kapuinak megnyitásához az álszíriai álmenekültek hordái előtt.

Ahogyan akkor, nyilván most is ürügyet találnak majd a szokásos leckéztetők (a pápa, az ENSZ, a hivatásos altruisták és persze a Soros-lobbisták) a jajveszékelésre, hiszen mindig a gonosz, egoista fehérek felelősek a történelem legsötétebb óráinak visszatéréséért. Rabszolga-holokauszt zajlik az orrunk előtt, és mi karba tett kézzel tűrjük. Gyorsan-gyorsan, nyissuk meg határainkat a szerencsétlen afrikaiak előtt! Az ENSZ egyik sóhivatala nevében nyilatkozó bohóc egyenesen azt állítja, hogy ez az egész dráma Olaszország hibája. A galád olasz kormány állítólag brigantibandákat pénzel, hogy megakadályozzák szegény négereket abban, hogy idejöjjenek kulturálisan "színesíteni" bennünket. Propagandában alapszabály: minél nagyobb kamu, annál hatásosabb.

Lefogadhatjuk, hogy Hollywood valamelyik soron következő giccsparádéjának egy szegény, afrikai "migráns" lesz a főhőse, aki történetesen atomfizikát tanul egy törzsi varázslótól. Miközben menekülnie kell a fekete földrész valamelyik diktatórikus rezsimjéből (gyakorlatilag mindegyik az), gátlástalan fehér rabszolga-kereskedők fogságába esik, élükön egy púpos, kampókezű és félszemű neonácival (elvégre az amerikai filmek egyik erőssége köztudomásúlag az életszerűség). Szerencsére egy nemzetközi emberjogi szervezet transznemű aktivistája, akinek a nagyanyja Auschwitzban halt meg, megmenti a bűnözők karmaiból és eljuttatja Európába. A film szokásosan könnyfakasztó zárójelenetében a néger zseni átveszi atomfizikusi diplomáját Oxfordban megmentője ellágyult tekintetétől kísérve, akivel időközben házasságot kötöttek, és örökbe fogadtak hat afrikai árvát, akiket gendersemlegesként nevelnek. Hogy ez már túlzás lenne? Szó sincs róla. Ennél sokkal hajmeresztőbb agyszüleményeket is megfilmesítenek. Példa rá Jupiter holdja Mundruczó Kornéltól, amely egy olyan "migráns" története, aki levitálni is képes, hogy átjusson a határokon. Hülyeségért nem kell Amerikáig menni…

Ellenben mindenáron az európaiak fejébe kell verni, hogy mindegyik "migráns" csodálatos; hogy rendkívüli adottságokkal rendelkeznek; hogy mindnyájan atomfizikusok vagy legalábbis nagy művészek; hogy ők fogják fizetni a nyugdíjainkat, és így tovább. Semmi jogunk tehát rabszolga-kereskedők kénye-kedvére hagyni őket. Ez a rabszolgapiac-sztori tökéletesen illik ebbe a hisztérikus propaganda-kampányba, amely a történelemben egyedülálló agymosás is egyben, az Európában zajló népességcserés gyarmatosítás forgatókönyve alapján. Valójában ugyanis a gyarmatosítás és a rabszolgaság kényelmes alibit szolgáltat az afrikaiaknak az összes problémáért, amelyet nem képesek megoldani, és az összes kudarcért, amelyért egyébként önmagukat kellene okolniuk.

A hollywoodi narratíva szerint Afrika egykor harmonikus nirvána volt, spirituális lakói szoros szimbiózisban éltek a természettel, és az univerzum misztériumainak feltárásával töltötték idejüket, magasan fejlett kultúrát teremtve (amely mellesleg nemhogy az írást, de még a kereket sem ismerte). Állítólagosan szofisztikált társadalmuk ellenére azonban teljesen védtelenek voltak a barbár és erőszakos európaiakkal szemben, akik rabszolgaságba vetették és megerőszakolták őket, megsemmisítve magaskultúrájukat és elrabolva természeti kincseiket. Mindez a mélyen érző afrikai lélek számára akkora sokkot okozott, hogy az afrikaiak vagy az utódaik, bárhol is éljenek, sohasem tudták feldolgozni ezt. Ha néha vademberként viselkednek, az is ennek tulajdonítható. Így a feketéknek minden joguk megvan arra, hogy a fehérek nyakán élősködjenek, és elvegyék tőlük azt, ami (szerintük) jár nekik, ugyanakkor arra panaszkodva, hogy a fehérek földjén elnyomják őket, ahová önszántukból jöttek, anyagi kárpótlást követelve és történelmi revánsot véve a múltért. Az európaiknak zokszó nélkül tűrniük kell tehát, hogy "gyarmati örökségként" gyarmatosítsák országaikat, paradox módon azokat is, amelyeknek nem is voltak gyarmataik. Pusztán azért, mert a Földön (a zsidók társaságában) egyedül a feketék számítanak automatikusan és kollektíve "az" európaiak áldozatainak. Csak az a furcsa, hogy hiába szabadultak meg már jó ideje a fehér démonoktól, és hiába mondhatják magukénak a természeti erőforrásokban leggazdagabb földrészt, "felsőbbrendű" civilizációjuknak mégsem sikerült kicsúcsosodnia, és továbbra is képtelennek mutatkoznak arra, hogy értéket teremtsenek és rendet tegyenek a saját portájukon. Azok viszont, akik minket "szerencséltetnek" a jelenlétükkel, Afrikává változtatják Európát is.

(Megjelent: Demokrata, 2017. december 6.)

28 November, 2017 17:03

Tóth Gy. László

Hol tart ma a magyar labdarúgás? Van még lejjebb?

A magyar labdarúgásból mindössze három dolog hiányzik: a modern, szakmai- edzői háttér; az erőnlétet biztosító orvostudományi háttér, valamint az a kulturális közeg, amelyik lehetővé tenné egy racionálisan és hatékonyan működő struktúra megszervezését. A több évtizedes sikertelenség miatt a jelenlegi rendszert működtetők nem érdekeltek egy mindenre kiterjedő változás végig vitelében, egy koncepcionálisan is új struktúra létre hozásában. Évtizedek óta nyilvánvaló, hogy a kisebb-nagyobb átszervezések, kiigazítások hosszabb távon nem vezetnek sehova. Hiába kerül a rendszerbe egyre több pénz, a játékosok képzettsége, az edzői munka színvonala lényegében változatlan maradt.

Elgondolkodtató, hogy a miniszterelnök labdarúgás iránti elkötelezettségével sem tudott élni a szakma: hiába áramlik egyre több pénz a labdarúgásba, hiába épülnek stadionok és jönnek létre a fiatalok képzését biztosító akadémiák, lényegében semmi sem változott. Felnőtt játékosaink alig tudnak futni, ütközni, becsúszni, beadni stb. Válogatottunk az idén kikapott az amatőrökkel felálló Andorrától, a tartalékos Luxemburgtól, klubcsapatainkat pedig sehol nem jegyzik: általában az első selejtező körben elbuknak a nemzetközi kupákban. Pillanatnyilag nincs egyetlen nemzetközi szinten komolyan jegyzett labdarúgónk sem. (A Luxemburg elleni mérkőzésen a mezőny kiemelkedően legjobb játékosa a Lyonban játszó, húszéves luxemburgi Christopher Martins volt.)

De nehogy azt higgye bárki, hogy innen már csak felfelé vezet út, ugyanis jelenleg nem észlelhető egyetlen olyan pozitív tendencia sem, amiből erre következtethetnénk. Tehát van még lejjebb!

Első látásra is nyilvánvaló, hogy a magyar labdarugók mindent lassabban, óvatosabban hajtanak végre, mint a nemzetközi középmezőnyhöz tartozók. (Az élvonalhoz tartozókról beszélni sem érdemes. Az egy másik játék.) Játékosaink nem elég gyorsak, erős passzok helyett inkább csak gurigáznak, hiányoznak a váratlan, kreatív, gyors megoldások. Bizonytalanok, lassan döntenek. Nincsenek hajszálpontos 30-40 méteres átadások, aminek csak az egyik oka, hogy a magyar labdarugók az ilyen labdákat nem képesek mozgás közben levenni, és azonnal továbbítani. Szembetűnő, hogy még ilyen lassan sem mozognak eleget. Sokkal több sprintre, váratlan irányváltoztatásra lenne szükség, labdával és labda nélkül egyaránt. A kevés mozgás miatt – a választott játékrendszertől függetlenül – a magyar csapatok mindig statikusnak tűnnek.

A másik feltűnő hiányosság az ütközések alacsony száma: a test-test elleni küzdelem ma már a játék és a taktika szerves része. Letámadások, feltartóztatások, és visszatámadások megfelelő kombinációja nélkül ma már nem lehet eredményesnek lenni. Ráadásul mindez nem csaphat át durvaságba, mert minden szabálytalanság labdavesztéssel jár, ami az eredményesség rovására megy.

A szükséges változtatások megkívánják a téveszmékkel történő leszámolást, a múlttal való szembenézést, és a jelenlegi helyzet érzelmektől és előítéletektől mentes lírását is. Be kell fejezni a múltra való állandó hivatkozást, mert a dicső múlt nem teszi elviselhetőbbé a szomorú jelent. A magyar labdarúgás korszerű alapjainak megteremtésekor nem támaszkodhatunk egykori csodacsapatunk játékrendszerére és stílusára, mert ami Puskásék idején a labdarúgás csúcsa volt, az a harmadik évezred első évtizedeiben már meghaladottnak tekinthető.

Nincs értelme a múltba fordulásnak, a mai világ kihívásainak kell megfelelni.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a magyar edzők között nincs senki, aki igazán sikeresnek mondható. A bajnokság első két helyezettjének (Videoton, Ferencváros) külföldi edzője van. Egyetlen komolyabb külföldi bajnokságban sincsenek magyar edzők. (Az egyetlen kivétel László Csaba, de ő sem Magyarországon szocializálódott.) A televízió stúdiókban szakkommentárként tevékenykedők csak az elektronikus táblákon képesek a taktikai-stratégiai elképzelések felvázolására.

Sajnos, igazuk van azoknak, akik IQ- és pszichológiai tesztek bevezetését javasolják minden edzőnél, különösen azoknál, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Az ő felelősségük ugyanis még nagyobb, mint a felnőtt csapatok edzőié, hiszen ez utóbbiak elvileg már kész játékosokkal dolgoznak. Hiába tehetséges valaki, ha gyermekkorban nem részesül megfelelő szakmai és testi-lelki képzésben, soha nem lesz klasszis labdarugó. Pályafutása végéig beváltatlan ígéret marad.

A megfelelő orvostudományi háttér hiányára utal a fiatal magyar labdarugók gyenge erőnléti állapota. Ezen felnőtt korban már alig lehet változtatni, mert a megfelelő keringési rendszer, az izomzat és az állóképesség – ideértve a fájdalomküszöb szintjének kialakulását is – már gyermekkorban, tehát az alapképzés idején alakul ki. A magyar játékosok rendre alulmaradnak a test-test elleni harcban, de a mérkőzésenkénti 10-12 kilométeres futómennyiség is elérhetetlen számukra. Ráadásul ez nem egyenletes tempójú mozgás, mert egy mérkőzésen a sok sprintelés, az állandó koncentráció és az ütközések gyakorisága rengeteg energiát emészt el.

De a gyerekek mentális beállítottságával, az énképükkel és az önértékelésükkel sincs minden rendben. A magyar társadalom kétségkívül nem eléggé sikerorientált és fegyelmezett, az életszemléletünk sem feltétlenül pozitív. De ez olyan országokra is igaz, amelynek válogatott labdarugóit szemmel láthatóan rendkívüli módon motiválja az adott nemzethez való kötödésük. Válogatottunk fellépései közül a legmegalázóbbak közé azok a mérkőzések tartoznak, ahol még a küzdeni akarás nyomait sem láttuk. Márpedig e nélkül még pályára lépni sem szabad!

A megújulásnak ki kell terjednie az edző-és sportmenedzser képzésre is. Hogy a helyzet nem teljesen reménytelen, azt más országok példáján láthatjuk. Belgiumban az 1990 évek végére a labdarúgás mély válságba sodródott. Ebből a kiutat Michael Sablon a szövetség technikai igazgatója dolgozta ki, tudományos szakemberek segítségével. A 2000-es évek elején megújított rendszer lényege: mindig az individuum, a gyerek képzése az elsődleges. Nagyon fontos az egy az egy elleni játék, és a sok labdaérintés. A gyerekek ötéves korától egészen tizennyolc éves korukig világos, letisztázott elvárásoknak igyekeznek megfelelni. Helyzetüket megkönnyíti, hogy minden klubnál minden korosztály esetében a 4-3-3-as játékrendszert alkalmazzák. Ezzel párhuzamosan zajlik a játékosok fizikai terhelésének növelése, a megfelelő izomzat és az ellenálló képesség fejlesztése. Ez a rendszer nagyjából tizenöt év alatt rendkívül sikeresnek bizonyult. Azt is megértették, hogy az utánpótlás nevelés során a hangsúly nem a versenyzésen, hanem a képzésen van. A belga játékosok Európa legjobb bajnokságainak élcsapataiban futballoznak, Belgium válogatottja pedig a világ legjobbjai közé tartozik.

De nem kell ennyire messzire menni. A négymilliós Horvátországban két olyan labdarugó akadémia is működik – a Hajduk Split és a Dinamo Zagreb – , amelyik a nemzetközi élmezőnyhöz tartozik, és ahol világklasszisok nevelkedtek. Nagy valószínűséggel nálunk sem az anyagi ráfordítások nagyságával, hanem az elvégzett munka mennyiségével, de még inkább annak minőségével van baj.

A magyar bajnokság jelenlegi színvonala, nézőszáma és helyzete egyaránt lehetővé teszi a jövőt szolgáló kísérleti elemek bevezetését. A magyar fiatalok fejlődésének biztosítása érdekében – néhány évre – elő kellene írni, hogy minden NB I-es mérkőzésen minimum 6-7 magyar játékosnak a pályán kell lennie.

A világ labdarúgásában egyfajta kiegyenlítődés zajlik: kis lélekszámú nemzetek sokasága jelenik meg a nemzetközi színtéren, bizonyítékául annak, hogy a labdarúgás legtöbb eleme igenis megtanulható. Nem gyorsan, de céltudatos munkával nem egyszer minden előzmény és hagyomány nélküli csapatok nyújtanak értékelhető teljesítményt. Ennek nyilvánvaló oka: miután a labdarúgás világszerte a legkedveltebb sportág, ezért egyre több ország hajlandó jelentős összegeket fordítani a labdarúgás fejlesztésére.

Addig is, amíg országunk labdarúgása visszakerül Európa térképére, elindíthatnánk a labdarúgás világában egy komoly figyelemre számító kezdeményezést. Tiltsuk be a futballpályákon az indokolatlan, visszataszító és gusztustalan köpködést. A televíziózás korában ez sajnos jól látható, ráadásul nincs mentség erre a primitív szokásra. Ez nem illik a játék szépségéhez, de a klasszis játékosok példaképként való szerepeltetését sem igazán szolgálja. Az esztétikai élményről nem is beszélve.

A szerző a Ferencváros és a Real Madrid szurkolója.

Vendégoldal: Raffay Ernő

ÖSSZEGZÉS

A magyar szépirodalom társadalom- és eszmetörténetének, átalakulási folyamatának lényeges elemei összefüggésben állnak, helyenként pedig megegyeznek az egész magyar társadalom 1867 utáni átalakulásának legfontosabb tényeivel. A kiegyezés utáni évtizedekben a Magyar Királyságban is kialakult, majd rohamléptekkel, mondhatni pusztító erővel létrejött a kapitalizmus, azaz a pénztőke által befolyásolt és mozgatott gazdaság. A lakosság társadalmi helyzete, állapota ennek megfelelően változott: a pénzügyek, a termelés, az ipar és a nagykereskedelem kialakította a kapitalista termeléstől függő társadalmi csoportokat.

A működő kapitalizmus üzembiztos működéséhez elfogadható ideológiára is szükség volt. Ez lett a liberalizmus, amelynek az a lényege, hogy mindenki számára biztosítani kell az alapvető szabadságjogokat: azt, hogy mindenki – mindenféle hagyományos megkötöttség nélkül – részt vehessen a tőkés típusú gazdaságban. Persze mindenki a maga helyén: a tőketulajdonos a pénzügyek, a termelés és a nagykereskedelem irányí tásában és hasznot hajtó kiaknázásában; a munkavállaló pedig abban, hogy munkaerejét szabadon adhatta el havi munkabérért a pénztulajdonosnak. A liberális ideológia magyarországi legfontosabb tényezője, sőt eredménye (e könyv témaköre szempontjából) az lett, hogy az országba bevándorolt zsidóság számára (is) a magyar liberális mintaállam kifejezetten támogatta a szabadságot a gazdaságban, majd az élet minden területén történő pénz-, majd pozíció szerzéshez. Ennek köszönhető, hogy amikor beköszöntött a 20. század, a hazai gazdasági élet mellett a magyarság kezéből kikerült a felsőoktatás, az egészségügy, a kultúra, a sajtó (mint akkoriban a legfontosabb szellemi-tudatbéli befolyásolási eszköz) sok pozíciója.
S amikor a bevándoroltak első-második-harmadik generációs leszármazottai elég jól (ha nem is tökéletesen) megtanultak magyarul, a lírára fogékony lelkű tagjaik bekopogtattak a magyar irodalomba. Ezzel egy időben azt hangoztatták, hogy ők modernizálják az elavult (Ady, Ignotus és társaik szavaival félfeudális) magyar kultúrát. E fölfogásuknak ugyan az újítás nem lett az eredménye, viszont föllépésük óta a magyar kultúra és művelődés mind a mai napig csatatérré vált. Kultúrharcnak nevezik e folyamatot: e kötetünkben ezeknek az eseményeknek a földerítését az általunk folyamatelemzésnek nevezett módszerrel mutattuk be.
E sokrétű folyamatot követhetjük nyomon Ady Endre nem csak magánéletén, hanem költői- és hírlapírói tevékenységén is. Adyról szóló harmadik kötetünk ezeket az eszmetörténeti folyamatokat mutatja be. Megkíséreltük Ady szerepének ütköztetését konzervatív és liberális személyiségek véleményei, álláspontjai, s egyes esetekben (szabadkőművesi) tevékenységük elemzésével bemutatni.
Láthatóvá vált, hogy Ady hogyan őrlődött szellemi keresztapái magukhoz kötő tevékenysége, és a közülük kiugrani akaró szándékai között. A menekülés sikere egy adott helyzetben attól függ, hogy milyenek az erő- viszonyok a kiugrást végrehajtani akaró személy életében. Mint a fönti elemzések mutatják, Adynak körülbelül semmi esélye sem volt arra, amit a korabeli konzervatív elemzők már 1909-től elvártak volna tőle, s amit javasoltak is számára: hogy térjen vissza a magyarsághoz, oda, ahova származása szerint tartozott, s ahonnan kiszakadt és kiszakították.
Láthattuk e könyvből is, hogy Adynak – s ez a megállapítás a költő lírai nagyságát csak részben érinti – nem voltak sem anyagi, sem erkölcsi, sem világnézeti fogódzói az egészséges és természetes kiugrási szándék megvalósítására. Pedig Ady, ha nem is tudta, ám sejtette, hol a menekvés. Már az 1908. novemberi duk-duk cikke előtt éppen fél évvel, 1908. májusában írta Jön az Isten című költeményét:

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten, járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús „Ádám hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

Idézhetjük fenti állításunk bizonyítására azt a versét is, amely alig hat nappal később, 1908. június 7-én jelent meg, ráadásul egy korábban durván baloldali, szabadkőműves szerkesztésű napilapban, Amikor az Úr jött címmel:

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Az élet azonban kegyetlenül ment tovább: Ady az 1908. évi sikertelen kiugrási kísérlete után 1912-ben belépett a Martinovics páholyba, ahol szinte minden páholymunkán gyalázták az Istent, a kereszténységet és a magyarságot.

(E néhány oldal Raffay Ernő: Ady Endre és a Nyugat című kötetéből való.)

Megjelent

legújabb, az Egy új világrend felé című kötetem. Kapható a könyvesboltokban!

Tóth Gy. László politológus, publicista, kommunikációs tanácsadó az egyik legkonzekvensebb és legismertebb jobboldali szerző. Új kötetében kiemelten foglalkozik az Európát ért invázióval, az Egyesült Államok Ukrajnában és a Közel-Keleten játszott vállalhatatlan fellépésével, de nem feledkezett meg George Soros tevékenységéről, és a Magyarország elleni rendszeres támadások elemzéséről sem. A kötetben szereplő írások egy része a politikailag korrekt gondolkodás- és beszédmód, valamint a liberális, emberjogi fundamentalizmus diktatúrája miatt nyomtatásban nem jelenhetett meg.

9 November, 2017 19:09

1917. november 7.
Az emberiség legnagyobb tömeggyilkosságának az első napja. Emlékezzünk az ártatlan áldozatokra!

Alekszandr Szolzsenyicin a kommunistákról:

A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.

A kommunista eltorzult lélek!
Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista!

Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.

Miért nincs béke a Közel-Keleten?

Száz éves a Balfour-nyilatkozat

Az 1917-es Balfour-nyilatkozat, amelyet 1917. november 2-án adtak ki, a brit kormánynak egy bizalmasan kezelt állami jelentése volt az Oszmán Birodalom szétosztásában, miután az első világháború véget ér.
A levél a brit kabinet 1917. október 31-ei álláspontját mutatja, melyben a britek támogatják a cionistákat egy zsidó "nemzeti otthon" létrehozásában Palesztinában, azzal a kikötéssel, hogy ez nem jár együtt a területen élő más népek önrendelkezési jogainak csorbulásával.
A Balfour-nyilatkozatot később bejegyezték a Törökországgal kötött párizsi békeszerződésbe és a palesztinai brit mandátumot létrehozó dokumentumba. A nyilatkozatot levél formájában juttatta el gróf Arthur James Balfour külügyminiszter Walter Rothschild bárónak, a brit zsidóság egyik vezetőjének, hogy közvetítse azt az Egyesült Királyság Cionista Szövetsége felé. A dokumentum a Brit Nemzeti Könyvtárban található.
.
Külügyminisztérium
1917. november 2.
Kedves Lord Rothschild!
Nagy megtiszteltetés nekem, hogy közvetíthetem Őfelsége kormányától az alábbi szimpátia-nyilatkozatot a zsidó cionisták törekvésével, amit javasolt és jóváhagyott a Kabinet is.
„Őfelsége kormánya jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti haza megteremtésére Palesztinában, és minden tőle telhetőt megtesz e cél elérésének elősegítésére, miközben világosan kell látnunk, hogy semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, illetve a bármely más országban élő zsidók jogait és politikai státusát.”
Nagyon örülnék, ha ezt a nyilatkozatot az Egyesült Királyság Cionista Szövetsége tudomására hozná.
Szívélyes üdvözlettel:
Arthur James Balfour

Forrás:Wikipedia