A szabadkőműves-páholyok valós szerepéről és jelentőségéről

A KORABELI KULTURÁLIS-TÁRSADALMI TÖRÉSVONAL MA IS MÉRGEZI A POLITIKA MÉLYRÉTEGEIT

Szakács Árpád tájékozott és művelt újságíró, aki irodalmi stílusban ír, ráadásul kritikai attitűdje miatt nem szereti a látszat- és félmegoldásokat, a mellébeszélést, a képmutatást és az önfeladó kompromisszumokat. Soha nem tagadta, hogy könyvkiadással is foglalkozik. A Kárpátia Kiadó adta ki Raffay Ernő történelmi jelentőségű könyveit is. Ezt soha nem titkolta, és ha valóban pénzéhes lenne – ahogy ellenségei állítják –, akkor gyorsan profilt váltana.

Szakács legújabb bűne, hogy megtörve a szabadkőművesség valódi szerepét elhallgató csöndet, nem fogadta el a történészszakma döntő részének azon állítását, miszerint a szabadkőművesség egy megmosolyogtató dolog, ráadásul nincs semmiféle értékelhető szerepe a magyar történelemben. Akik ezt kétségbe vonják, azok nem történészek, hanem tudatlan képzelődők, önálló gondolkodásra képtelen erkölcstelen lények, nacionalisták és antiszemiták, összeesküvés-elméletekben hívő szerencsétlenek.

A kanonizált történettudomány képviselőit nem zavarja, hogy a kérdéskörben megszólaló jobboldali szerzők egyike sem állította, hogy a trianoni békediktátum kizárólag a szabadkőműves mozgalmak tevékenységének következménye. A történelmi események mindig is a sokismeretlenes egyenletekhez hasonlítottak, és aligha létezett olyan történelmi esemény, amely egyetlen okra vezethető vissza. Már megszoktuk, hogy a mainstreamhez (fősodorhoz) tartozók mindig alábecsülik a munkásságukat kritikával illetőket, és idézettségükre, pozícióikra, tudományos fokozataikra hivatkozva igyekeznek kitérni a tényszerű és korrekt viták elől. Bevált módszerük, hogy vitatható vagy vállalhatatlan kijelentéseket tulajdonítanak ellenfeleiknek, amit aztán látványosan megcáfolnak. Nem zavarja őket, hogy a megsemmisített kijelentések többnyire légből kapottak, mert a céljukat végül is elérik: vitapartnerüket besározzák, lejáratják. Nehéz korrekt vitát folytatni Karsai Lászlóval vagy Ungváry Krisztiánnal, akik a tudományosság szédítő magasságából letekintve nem sok esélyt adnak a tudományos fokozatok nélküli megszólalóknak. A magas idézettségtől megrészegült intellektuellek nem érvelnek, beérik a stigmázással, a morális megsemmisítéssel.

Kész csoda, hogy ennek ellenére már eddig is sok színvonalas és tisztázó hozzászólást olvashattunk. Nyilvánvalóvá vált, hogy a történészszakma magas rangú és rendű képviselői sem a földön kívüli lét megtestesítői: nekik is vannak kötődéseik, érdekeik, világnézetük, politikai állásfoglalásaik stb. Ezek olyan alantas dolgok, amelyek méltatlanok a kizárólag az intellektuális-erkölcsi szférában létező, abszolút objektív álláspontot képviselő balliberális szellemóriásoktól.

A most zajló polémia külön érdekessége, hogy a szabadkőművesség szerepének felvetése mindmáig a magyar történelem egyik kibeszéletlen és vitatott kérdése. A téma bizonyos körökben ma is tabunak számít. Ezért keltett nagy feltűnést Romsics Ignác történész nyilatkozata, aki a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok közé sorolta a szabadkőművesek szerepét felvető nézeteket. Szakács Árpád joggal kifogásolta Romsics elfogult és elnagyolt véleményét. A kialakult vitában Ablonczy Balázs történész sietett Romsics segítségére: „Tisztázzuk, hogy Romsics Ignác szakmai véleményt hangoztatott”. De Ablonczy nem érte be ennyivel, egy kis történelemhamisítással lényegében eldöntötte a szabadkőművesekről indult vitát: „A dolog lényege az, hogy azokban az időkben alapvetően a szabadkőművesség is nemzeti álláspontra helyezkedett.” (Népszava, 2020. június 22.) Ez akár a kánon szerinti magyar történetírás ítéleteként is felfogható. Kár, hogy a tények, a történések, a korabeli dokumentumok és források mindezt alapvetően cáfolják. A szabadkőműves-páholyok kezdetben valóban nemzeti és karitatív célokat is szolgáltak, de a XIX. század végén és a XX. század elején már egészen más célokért küzdöttek.

A szabadkőművességről folyó vita – kis leegyszerűsítéssel – lényegében Raffay Ernő történészi munkásságának jelentőségéről és hitelességéről szól. Raffay korunk egyik legjelentősebb történésze, akinek munkásságát évszázadok múlva is olvasni és idézni fogják a történelem iránt érdeklődők, mert megkerülhetetlen tanulmányok és könyvek sokaságát tette le a magyar történettudomány asztalára. Raffay történettudományi tette, hogy levéltári források alapján megkezdte a hazai szabadkőművesek történetének feldolgozását és nyilvánosságra hozatalát. Munkásságának köszönhetően részben érvényét veszítette a korábbi történelemszemlélet: az általa feltárt tények, események és összefüggések értékelése ma már megkerülhetetlen. A szabadkőművesség működését megismerve ugyanis sok mindent újra kellene gondolni az első világháborúról, az úgynevezett Tanácsköztársaságról, Trianonról vagy akár a Szabad Demokraták Szövetségéről, akik szellemi elődüknek vallották az egyik legnagyobb magyar- és keresztényellenes szabadkőművest, Jászi Oszkárt.

Magyarország esetében éppen Raffay könyveiből tudhatjuk meg, hogy az eddig jelentéktelennek beállított szabadkőműves-páholyok milyen óriási befolyásolási potenciállal bírtak. Kis túlzással azt is mondhatnánk: történelemformáló szerepük volt. Ezt már nem lehet meg nem történtté tenni: kissé szánalmas és unalmas, hogy e folyamatok feltáróit napjaink balliberális véleményvezérei kiközösítik a történészszakmából és rendszeresen antiszemitának vagy összeesküvéselmélet-hívőnek nevezik őket.

Nézzünk néhány konkrétumot! Raffay szabadkőművességgel foglalkozó könyvsorozatának első darabja 2010-ben jelent meg Szabadkőművesek Trianon előtt címmel. E kötet bevezetésében Raffay Ernő rendkívül áttekinthetően fogalmazza meg a progresszív szabadkőműves-páholyok céljait. Ezek röviden: a kereszténység (névlegesen a klerikalizmus és a római katolikus egyház) elleni harc, valamint ezzel összefüggésben az oktatás államosítása; a szabadkőművesi elveket realizáló népparlament létrehozása az általános választójog bevezetésével; a magyar nemzet történelmének átírása és a nemzeti hagyományok köztudatból való kiiktatása, nevetségessé tétele. Ugyanitt olvashatjuk: „Az első világháborút megelőző mintegy másfél évtizedben a magyarországi szabadkőművesség szembekerült, pontosabban fogalmazva tudatosan szembefordult az ország magyar népének legfontosabb stratégiai létérdekeivel.” Raffay könyveit olvasva nyomon követhető az egész eszmei-politikai folyamat, amelynek végeredményeként a baloldali radikálisok egyre jelentősebb befolyásra tettek szert, előkészítve ezzel az 1919-ben történteket. Jászi már 1911-ben így beszélt: „Kell, hogy a mi szövetségünk egyre inkább az emberi haladás internacionáléjának magyarországi serege legyen, mely mint avantgárd élcsapat tanulmányozza a terepet, és készítse el a haditervet ama reformeszmék számára, melyeket a kartársak elmaradt tömege, a hatalmasak és az elnyomottak csőcseléke még felfogni vagy megvalósítani nem képes.”

Külön aktualitást ad e gondolkodásmódnak, hogy sokan ma is osztják Jászi Oszkár történelemszemléletét: „Azt gondolom, hogy az ország összes középkori hatalmaival: a hitbizományokkal és a holtkézzel, a gentry-vármegyével és az egész grófi-papi álkultúrával sokkal könnyebben és biztosabban vívhatnók meg a demokrácia harcát, ha magában a polgárságban és a népben nem élne egész sereg téveszme és célszerűtlen érzelem a múltat illetőleg.” Később hozzáteszi: „Mindezeket azért mondom el, Testvéreim, mert eszmeteremtő munkánk koronájának tartanám azt, ha egy modern, okos és becsületes magyar történelmet adhatnánk a magyar polgárság és a nép kezébe.” Ezt nevezi Ablonczy Balázs „nemzeti” álláspontnak?

A korra jellemző, hogy bár érvényben volt az 1886-ban kiadott belügyminiszteri rendelet, mely szerint a szabadkőműves-páholyok nem foglalkozhatnak politikai és vallási kérdésekkel, Jászi Oszkár és társai az 1908-ban létrehozott Martinovics-páholyban folytatott tevékenységükkel az ezeréves magyar állam felbomlasztásán dolgoztak. A politikai életben elért hatékonyságukat jelzi, hogy az 1918. október 31-i őszirózsás forradalomban megalakult Károlyi-kormányban a miniszterek és az államtitkárok jelentős része (például Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szende Pál) radikális szabadkőműves volt.

A feltárt dokumentumok vitathatatlanná teszik, hogy a korabeli szabadkőműves-mozgalmak meghatározó alakjai baloldali, ateista, s történetesen többnyire zsidó származású értelmiségiek voltak. Természetesen hiba lenne, ha ez alapján ítélnénk meg az egész zsidóságot, gondoljunk csak Révay Mór Jánosné A bolsevizmus napjai című könyvére, aki egyáltalán nem szimpatizált a baloldali radikálisokkal. Történelmi tényeket ugyanakkor nem szabad sem elhallgatni, sem figyelmen kívül hagyni. Mert az ekkor létrejött kulturális-társadalmi törésvonal ma is él, és egyfajta szellemi búvópatakként része az életünknek. A különböző megközelítési módok sokszor a legváratlanabb kontextusban jelennek meg, hiszen a mai liberálisok között is vannak, akik mindmáig a szabadkőművesek felforgató akaratát követve viselkednek: „Bő száz éve fészkelődnek itt úgy, hogy egyre tágabb teret nyissanak maguknak: ők akarják diktálni, milyennek lássuk magunkat, történelmünket, elődeinket, mit higgyünk, mit ne, mit tekintsünk jónak, mit szépnek” (Bíró Zoltán: Magyar Hírlap, 2011. június 14.).

Az egész kérdéskör tabusításának nyilvánvalóan az a döntő oka, hogy a nyilvánosságra került dokumentumok ismeretében tagadhatatlan, hogy a baloldali, ateista értelmiség egy része meghatározó szerepet játszott a korabeli szabadkőműves-mozgalmakban. Nyílt vita és párbeszéd helyett azonban a hazai tudományos élet és a tömegtájékoztatás évtizedek óta elhallgatja a hazai baloldali, radikális szabadkőművesség befolyását és valós szerepét.

A korabeli törésvonal létezésére utal viszont Vásárhelyi Mária a magyar–zsidó együttélés múltjáról és jelenéről szóló írásában (Két középosztály, kétféle történelem 168 óra, 2007. február 1. 16-17. oldal). A kissé leegyszerűsített történelemszemléletet tükröző álláspont szerint „A mostani társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak.”

A marxista megközelítésű gondolatmenet alapján az elmúlt százötven év két meghatározó társadalmi csoportja a lényegében tehetségtelen, gőgös és sértett magyar nemzeti-keresztény középosztály és a vele szemben álló tehetséges, pragmatikus, zsidó származású középosztály. Vásárhelyi konklúziója: „E két, párhuzamosan létező középosztály között ma is elevenen lüktető feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. […] A szélsőségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlődés irányát is hosszú távra meghatározhatja.”

Ez a gondolatmenet is bizonyítja, hogy nagyon is élő és létező problémák sokasága található a szőnyeg alatt. Történelmünket szerves egészként kezelve, előítéletektől mentesen, a levéltári forrásokra és egyéb fellelhető dokumentumokra hivatkozva nyíltan fel kell tárni, hogy kik és milyen szerepet játszottak a szabadkőműves-mozgalmakban, s hogy ez utóbbiak milyen jelentős befolyást gyakoroltak a korabeli politikai és szellemi életre. Ideje lenne e kérdésekről higgadt, józan, tudományos diskurzust folytatni antiszemitázás és nácizás nélkül.

A szerző politológus, publicista

Donald Trump és a trumpizmus

Egy színes egyéniség

Mielőtt rátérünk Trump érdemi tevékenységének elemzésére, nem árt felidézni néhány olyan – sokszor jelentéktelen – eseményt, amelyik segít az amerikai elnök jellemrajzának elkészítésében. Az egyik ilyen volt, amikor 2017. július 20-án a Pentagonban tartott tanácskozáson – katonai vezetők és a kormány több tagjának a jelenlétében – a szövetségesekkel való együttműködés fontosságáról tárgyaltak Trump elnökkel, aki rövid úton közölte velük: ő olajat és sok pénzt akar a katonaság külföldi szerepléséért cserébe, a jelenlévők pedig született vesztesek, akikkel ő nem szívesen menne háborúba. „Maguk mind vesztesek (…) csupa hülye alak és csecsemő – mondta emelt hangon.”) A megbeszélés után Rex Tillerson akkori külügyminiszter „kicseszett idiótának” (fucking moron) minősítette az elnököt, aki nem sokkal ezután leváltotta Tillersont.

Egyik találkozójukon India elnökének azt tanácsolta, hogy nyugodtan közeledhetnének Kínához, elvégre nincsenek közös határaik. Ezzel szemben a kínai-indiai közös határszakasz hossza 4 ezer(!) kilométer.

Iránnal kapcsolatban sajtótájékoztatón közölte: az USA iráni kulturális helyeket is megtámadhat. (Reméljük, nem a perzsa műemlékekre gondolt.) Erdogan török elnöknek a Twitteren egész konkrétan azt írta, hogy amennyiben Törökország olyan lépést tesz, „amelyet kimagasló és páratlan bölcsességem alapján megengedhetetlennek ítélek, abban az estben tönkreteszem és eltörlöm a török gazdaságot.” Magától értetődőnek tartotta, hogy nyilvánosan retorziókkal fenyegesse meg Indiát is, mert Narenda Modi miniszterelnök – Trump kérése ellenére – nem volt hajlandó feloldani a hidroxin-klorokin nevű szer exportkorlátozását. Azt persze senki nem vonja kétségbe, hogy a világ politikai életében nem ő az első nárcisztikus, tájékozatlan és műveletlen figura.

A nagy kihívás

A COVID-19 vírus-járvány elleni küzdelem felkészületlenül érte az elnököt. Tweeter üzeneteiben először tagadta a vírus létét, és azt jósolta, egyik napról a másikra nyomtalanul el fog tűnni. Következetesen „kínai vírusnak” nevezte, ami nem érinti Amerikát. Trump előbb közölte, hogy náluk nem lesz járvány, őt nem érdeklik a kínaiak. Amikor szembesült a tényekkel összevissza beszélt. Előbb egy asztma elleni gyógyszerben látta a megoldást, majd a fertőtlenítőszerek esetleges belső használatáról értekezett. Még a járvány tetőzése előtt megjósolta, hogy húsvétra már tele lesznek a templomok. Később riporterek kérdésére válaszolva elmondta: másfél hete szed étrend-kiegészítőként hidroxin-klorokint és cinket a COVID-19 vírus elleni védekezésként. Azért kezdte szedni, mert sok jót hallott róla. Saját orvosai szerint a jellemzően malária ellen használt gyógyszernek bizonyítottan komoly mellékhatásai lehetnek.

Úgy tűnik, újraválasztására gondolva nem képes eldönteni, mi a fontosabb: a védekezés a járvánnyal szemben vagy a gazdaság beindítása. Elmondása szerint csak Istenben bízhat a helyes döntés meghozatalakor. Időközben a karantén fenntartása ellen több államban tüntetésekre került sor. Kissé abszurd, hogy Trump amerikai hazafiaknak nevezte a saját rendelkezései ellen fellépőket! Ez az irracionalizmus a trumpizmus lényeges eleme. A hatalom megtartása, azaz a szavazatszerzési potenciál megőrzése mindenáron. Ez az, amit a minden erkölcsiséget nélkülöző hatalom-technikusok világszerte csodálnak és követnek. Ez az igazi amerikai álom. A gátlástalan törtetők és spekulánsok paradicsoma.

Trump elfogadni látszik azt az okfejtést, hogy nem lehet tönkretenni az amerikai gazdaságot csak azért, hogy olyan idős és beteg embereket megmentsenek, akik valószínűleg egyébként is meghalnának. Az amerikai üzleti világtól ez a szellemiség nem idegen. Annak ellenére, hogy a fertőzöttek száma megközelíti a 3 milliót, a halálos áldozatok száma pedig 132.569 fő (július 7-ei adat) – a Fehér Ház egyre inkább a nyomasztóbb gazdasági problémákra koncentrál. Az állástalanok aránya elérte a húsz százalékot, harmincmillió amerikai folyamodott munkanélküli segélyért. Természetesen az is megalapozott felvetés, hogy egy súlyos gazdasági válság járulékos következményei nem veszélyeztetik-e közvetlenül vagy közvetetten a lakosság egy részének életét.

De megfontolásra érdemesek Andrew Cuomo, New York város demokrata kormányzójának szavai is: „Minél előbb indítjuk újra a gazdaságot, annál nagyobb árat fizetünk az emberéletekben. Az alapkérdés ez: mennyit ér egy emberi élet?” A társadalmi-gazdasági bajok sokasodása miatt egy ponton Trumpot megint elragadta az indulat: "Amerika nem azért épült föl, hogy zárva legyen! Megnyitjuk az országot a gazdaság előtt, mert az országunkat nyitottnak építették." Előtte az elzárkózás fontosságáról beszélt. Ellenfelei szerint ezzel emberéleteket áldoz fel a gazdaság érdekében. Nekitámadt az orvosoknak is: „ha őket kérdezzük, akkor örökre zárva tartanánk.” A korona-vírus járvány nagyon helyzetbe hozta azt a 40 millió embert, akinek nincs egészségbiztosítása, 24 millióan pedig annyira szegények, hogy egyik-napról a másikra élnek.

Az Egyesült Államok jelenleg a világ legfertőzöttebb országa. A koronavírus- járvány elhibázott kezelésébe és annak következményeibe Donald Trump könnyen belebukhat.

Helyzetértékelés

Nehéz helyzetét csak súlyosbította egy kokainfüggő, többször elítélt, fekete bűnöző halála, aki egy erőszakos rendőri eljárás során vesztette életét. Ennek következményeként a népek olvasztótégelyének hazudott Amerikában a koronavírus-járvány kellős közepén elementáris erővel tört felszínre a rasszok közötti ellentét, ami átpolitizálódva elérte a társadalom kevéssé érintett csoportjait is. Trump a „törvény és a rend” elnökének tartja magát, de ezen a téren most rendkívüli kihívásokra kell(ett) reagálnia.

A makrogazdasági mutatók alapján Trump nem sikertelen. A sokszor nehézkesen működő multilaterális intézményekkel szemben a bilaterális megállapodásokat helyezte előtérbe, így jobban érvényesülnek az USA érdekei. Lényegében új alapokra helyezte a Kínával, Kanadával és Mexikóval fenntartott gazdasági kapcsolatokat. Az Európai Uniót gazdasági versenytársként kezeli, a NATO keretein belül nyújtott védelmi szolgáltatásnak pedig megkéri az árát: mindenkinek többet kell költeni – elsősorban amerikai fegyverekre. Választási ígéreteinek megfelelően, kétségkívül igyekszik elkerülni újabb háborús konfliktusok létrehozását, próbál lemondani a világ csendőrének szerepéről. Nem kívánja a demokrácia mindenáron való terjesztését, megpróbálja hazavinni az amerikai katonákat, de ennek gyakorlati megvalósítása nehézségekbe ütközik. Trump politikusként is megmaradt ingatlanügynöknek: spekulatív, teátrális és harsány.

Magyarországon Trump megítélése a jobboldalon is ellentmondásos. Schmidt Mária szerint „Trump korszakos elnök. Mert érti, hogy új korszak kezdődött. (…) Mert a változást és a változtatást képviseli egy olyan korban, amikor az elit túl régóta ül a babérjain és akadályoz minden új megoldást.” Hogy Trump kiemelkedő képességű, korszakos elnök lenne, azt eddigi tevékenysége alapján nehéz lenne bizonyítani. Abban viszont teljes az egyetértés, hogy Trump az Egyesült Államok leginkább zsidó-és Izrael-barát elnöke. Sokan kizárólag ezért szeretik. Csak találgatni lehet, hogy e mögött meggyőződés vagy rideg számítás áll. A jövő szempontjából nem túl biztató, hogy a Trumpot kiszolgáló pénzügyi- gazdasági- és médiaelit semmiben sem különbözik az USA-t uraló elit egészétől. Az amerikai választók nincsenek könnyű helyzetben, mert a jelenlegi elnök kihívója, a több sebből vérző, könnyen támadható, erősen elhasználódott és erkölcsileg is megkopott, demokrata párti Joe Biden. Ő egyike volt azoknak, akik 1977-ben a kongresszus felsőházában megszavazták annak a Robert Lee tábornoknak a rehabilitálását, akinek a szobrait most verik szerteszét Biden hívei és potenciális szavazói…

Minden élet számít

Tóth Gy. László

Korunk őrületének egyik megnyilvánulási formája, hogy a négerek – akik a politikai korrektség nyelvén szólva már nem is nevezhetők másnak, csak „afroamerikainak”, „színes bőrűnek” vagy „feketének” – azért támadják az ugyancsak színes bőrű Beyoncé Knowles nevű világhírű énekest, mert nem elég sokszínűen fekete, ráadásul afrikai motívumokat használ. Új lemezének címe Black Is King (A fekete király). Ezt végiggondolva azt kellene megfejtenünk, hogy a Black Lives Matter szekta tagjai mit kívánnak valójában azontúl, hogy utcai randalírozásaik során kifejezésre juttatják a frusztráción alapuló felsőbbségérzetüket és a fennálló világ, valamint a fehérek ellen irányuló megvetésüket. A Seattle-ben történtek rávilágítottak arra is, hogy mekkora kockázattal jár, ha egy város rendőrfőnöke egy fekete nő, a polgármestere pedig egy leszbikus fehér nő. Ők ugyanis képtelenek voltak a helyzet kezelésére.

Ha eltekintünk attól a nyilvánvaló politikai céltól, hogy a háttérből a demokraták Donald Trump elleni háborújáról van szó, akkor is fel kell tennünk a kérdést: mik a hosszabb távú céljaik ezeknek az agresszív csoportoknak? A fehér kultúra eltörlése? A politikai hatalom megszerzése? A történelem teljes átírása a mindenkori vesztesek, kisemmizettek, elnyomottak, kiszolgáltatottak szemszögéből?

Sokan vagyunk, akik szívesen olvasnánk a fekete, afrikai kultúra jelentős alkotóit: az ókori drámaíróikat és filozófusaikat, megcsodálnánk a több ezer éves építészeti remekműveiket és a technikai felfedezéseiket, örömmel hallgatnánk a feketék klasszikus zeneműveit, tisztelettel adóznánk természettudományi felfedezéseik előtt is. (Egyiptom csak földrajzilag része Afrikának.) Miközben minden földrészen megtalálhatók több ezer éves kultúrák és civilizációk nyomai, addig a feketék által lakott Afrikában ilyesminek semmi nyoma. Álláspontunk nyilvánvalóan rasszista, mert a szélsőségesen baloldali marxista kultúrantropológusok szerint a különböző kultúrák egyenértékűek. De ezt már a hatvanas-hetvenes években sem lehetett komolyan venni.

Annál figyelemreméltóbb Gazdag István leírása: „Amikor a fehérek 400 éve felfedezték őket, a feketék még a kőkorszakban éltek. Egyetlen fekete társadalom sem ismerte az írott nyelvet, nem szőtt vásznat, nem kovácsolt vasat, nem találta fel a kereket és az ekét, nem vezetett naptárt, nem alkotott törvényeket és mértékegységeket, nem ismerte a matematikát, nem épített emeletes épületeket, utakat, szennyvízcsatornákat, nem művelte és nem öntözte a földeket, nem teremtette meg a mezőgazdaságnak még az alapjait sem. Sohasem háziasított állatokat, sohasem aknázta ki a föld alatti természeti kincseket, nem bányászott, nem hozott létre semmit, ami mechanikus eszköznek tekinthető.”

Ennek fényében különösen érdekes, hogy rasszista feketék európai és amerikai egyetemeken megvetően fehér halott csávóknak (Dead White Dudes) nevezik a fehér, nyugati civilizáció klasszikusait, és nem hajlandók megismerni őket, mert ezek számukra túl fehérek. (Mint a tej vagy a hófödte téli táj.) Az egyetemek vezetői pedig kétségbeesetten keresik a kompromisszumos megoldásokat, hátrálnak és tűrnek.

Itt az idő! Elég volt a gyújtogatásokból, az értelmetlen szobordöntögetésekből, a fennálló világ elpusztítására irányuló akciókból! Miután identitásunk egyik meghatározó eleme a kultúránk, véget kell vetni az ellene indított támadásoknak. A fehér, nyugati civilizációnak fel kell vennie a harcot a feketék rasszista csoportjainak akciói ellen.

White lives matter!

2020. JÚLIUS 7. KEDD 12:00 Magyar Nemzet

A szerző politológus

A nagyvárosi kerékpározás veszélyei

Elöljáróban tisztáznunk kell, hogy ez az írás kizárólag a nagyvárosi kerékpározásról szól, és nem kíván fellépni általában a kerékpározás ellen. Bármerre megy az ember, egyre több a normális közlekedést akadályozó kerékpársáv Budapest útjain. Ennek nyilván sokan örülnek, valószínűleg boldognak és felszabadultnak érzik magukat: végre tekerhetnek. Tartásukon látszik az önmegvalósítás határtalan öröme, elvégre az egyirányú utcába is behajthatnak, a forgalommal szemben. Kicsit veszélyes, de megéri. De hol közlekednek? Az autóúton, ami elvileg az autósoké, a buszoké, a troliké, a villamosoké, a teherszállítóké.

Tudjuk, hogy a közhangulat nem kedvez a tényeknek, de néhány összefüggést talán nem árt tisztázni. Az autóutakat többnyire az autósoktól különböző jogcímen elvett pénzekből építik és tartják karban. Az autók előállítása a modern gazdaság és a tudományos innováció egyik meghatározó eleme. A kutatás, a fejlesztés, az autógyártás, az értékesítés, az üzemeltetés és a karbantartás rentábilis munkahelyek tízmillióit jelenti világszerte. Ennek a gigapiramisnak a legalján az autót vásárló áll, akin mindenki keres. És akkor még nem beszéltünk minden állam kedvenc bevételi forrásáról, az üzemanyag árába beépített adókról, az útadókról, az önkormányzatoknak járó súlyadókról, a biztosításokról, a vizsgáztatásról. Biztos, hogy az autósok Budapest legnagyobb ellenségei?

De akad itt még kérdés: mit fizetnek a kerékpárosok? Miért nem kötelező számukra a közlekedési szabályok ismeretét bizonyító vizsga letétele? Az azonosításukhoz szükség lenne a kötelező rendszámhasználat elrendelésére, különben jönnek-mennek összevissza, veszélyeztetve minden közlekedőt. Mit keresnek a buszsávokban, és miért előzgetik sokszor pirosnál a buszokat? Mit keresnek a hidakon, a járdákon? Miért nem fizetnek útadót és térfoglalási vagy tárolási díjat? Milyen környezetszennyezési adót fizetnek a kerékpárgyárak?

Ami most Budapesten folyik, az a dilettantizmus tombolása. A Nagykörúton és az Üllői úton létrehozott biciklisávokkal sikerült tovább növelni a dugók számát, anélkül, hogy a kerékpározók száma növekedett volna. Ennek oka valószínűleg az, hogy utóbbiak is felmérték a komoly baleseti kockázatot, és a többnyire álló autók kipufogógáza sem vonzza őket különösebben. Az egész városban látszik az improvizálás, a környezeti és közlekedési stratégia teljes hiánya. A főváros vezetése a koronavírus-járvány alatti rendkívüli helyzetet kihasználva kezdett kísérletezésbe. Hétvégeken a rendkívül sivár, poros pesti rakpartot lezárják az autósok elől. Kíváncsian várjuk, hány pestinek támad kedve ott sétálgatni. Nem lenne jobb kimenni valamelyik parkba vagy erdőbe?

Ugyanakkor sokasodnak a megválaszolatlan kérdések. Miért nem esik szó soha arról, hogy kerékpározni csak az év egy részében lehet? Télen, szakadó esőben, szeles, hideg időben, az egészségre veszélyes forróságban mire való az autósáv helyén létrehozott üres kerékpársáv? Ráadásul ha a biciklis elérte úti célját, többnyire emberek közé megy: kissé izzadtan vagy éppen átázva, büdösen, kipufogógáztól piszkosan, kerékpárhoz öltözve… Ez már a Critical Mass?

Nyilvánosságra kellene hozni, hogy vajon mennyi kipufogógáz, por, kosz, apró repülő élőlény és egyéb káros mikrorészecske jut annak a tüdejébe és szervezetébe, aki Budapest belvárosában teker 15-20 kilométert. Egy egész napos bringázás után tanulságos lenne laboratóriumban megvizsgáltatni a ruhákon és a bőrön kimutatható szennyeződéseket. Miért haladhat egy kerékpáros egy telített egy- vagy kétsávos úton kilométereken keresztül, ahol lehetetlen előzni, ennek következtében a drótvázas mögött több kilométeres torlódás jön létre? Ez kinek jó? A közösség egésze érdekében miért nem lehet ezeket a kerékpárosokat az ilyen útszakaszokról kitiltani és szigorúan büntetni? Egyetlen autós sem közlekedhet a járdán, miután az a gyalogosoké.

A nagyvárosi kerékpározás hívei mikor néznek szembe azzal a ténnyel, hogy Budapest rossz levegőjű város, aminek egyik oka természetesen az autók által kibocsátott szennyeződés? De minden szakember tudja, hogy ebben sok egyéb tényező – például a fűtés – is közrejátszik. Ezért hamisak a merőben más fekvésű és városszerkezetű nyugati nagyvárosokkal történő példálózások.

Számítógépes modellezéssel egy fenntartható közlekedési rendszert kellene kidolgozni, ahol a gyalogosoké és a tömegközlekedési eszközöké az első hely. Minden más közlekedési eszköznek és formának a racionalitás keretein belül kellene maradnia. A főpolgármester forgalomcsillapítási koncepciót terjesztett elő anélkül, hogy földalatti parkolóházak és az egész város – ideértve az agglomerációt is – közlekedési problémáját megoldó P+R parkolói rendszer kiépítésébe kezdene. A főutakon tervek szerint 70 km/óra helyett 50 km/óra lenne a legnagyobb megengedett sebesség, alsóbbrendű utakon pedig 20-30 km/óra. Kíváncsian várjuk azoknak a vizsgálatoknak az eredményeit, amelyek a szinte lépésben haladó járművek szennyezőanyag-kibocsátását mérik.

Jellemző, hogy a kerékpárosok érdekében régóta lobbizó, igencsak elfogult Kürti Gábor, a Hajtás Pajtás biciklis futárszolgálat ügyvezető igazgatója – a Magyar Kerékpárszövetség elnöke – munkaadóként a rendkívül rossz levegőjű Budapesten munkavégzés címen napi nyolc órai kerékpározásra készteti alkalmazottait. Nem törvénysértő, de nem is túl etikus… A kerékpárosok lobbija egyre erősebb, a kételkedők hangja alig hallható. Állítólag felvetődött az autómentes vasárnapok ötlete is. Innen már csak egy lépés a gyalogosmentes Budapestért mozgalom létrehozása.

Aki nagyvárosban, esetünkben Budapesten él, legjobban teszi, ha nyitott ablaknál szobakerékpárra ül. Így nemcsak az egészségét, de a testi épségét is megóvhatja, ráadásul a város közlekedését sem lassítja.

A szerző autós és gyalogos

Trump és az évszázad alkuja

A palesztin-zsidó ellentétről

Előzmények

1915-16-ban London független államot ígért az araboknak, ugyanakkor James Balfour brit külügyminiszter azzal nyugtatgatta 1917-ben a londoni zsidó közösséget, hogy Palesztinában megvalósíthatják a zsidók nemzeti otthonát. Csakhogy az angolok olyan földet ígértek oda a zsidóknak, amelyik évezredek óta lakott volt. Már a Mózes előtti időkben is laktak itt különböző arab törzsek. Az sem vitatható, hogy Jeruzsálemben viszont a zsidó jelenlét mondható állandónak, de Kelet-Jeruzsálemet ma is palesztinok lakják. Egy 1948-ban hozott ENSZ határozat világosan kimondta, hogy a korábbi brit fennhatóságú területen két egymástól független államot kell haladéktalanul létrehozni: Izraelt és Palesztinát. (Ez utóbbi államiságát 2015 végén – Izrael rosszallása mellett – a Vatikán is elismerte.)

Az időközben eltelt 72 év alatt a határozatban foglaltaknak csak a fele teljesült: Izrael Állam ma már a térség meghatározó tényezője, miközben 1947-ben Palesztina területének mindössze 7,04 százaléka volt zsidó tulajdonban. Az 1948-ban elkövetett zsidó terrorcselekmények, majd az azt követő első arab-izraeli háború során körülbelül 700-750 ezer palesztin hagyta el a lakóhelyét. Ezzel a helyi arab lakosság 75 százaléka vált menekültté. Az így megváltoztatott etnikai arányok fenntartása érdekében a palesztinok nem térhettek vissza többé otthonaikba. A második arab-izraeli háború után újabb 300 ezer palesztin vált menekültté. Ezt a történelmi eseményt nevezik a palesztinok nakba-nak, magyarul katasztrófának. Az akkori menekültek, illetve leszármazottaik ma 4 millióan vannak: Jordánia, Szíria, Libanon, Gáza és Ciszjordánia területén élnek, egy részük még ma is menekülttáborokban.

A palesztinok valójában semmiben sem különböznek a Jordániában vagy Egyiptomban élő araboktól. Nincs palesztin nyelv, kultúra vagy vallás. A Palesztin Felszabadítási Front 1964-es okirata szerint „a palesztinok olyan arab állampolgárok, akik 1947-ig Palesztinában éltek.” Az 1967-es izraeli megszállás óta a palesztinok tehát azok az arabok, akik a földrajzi értelemben vett Palesztinában éltek vagy élnek. E területek jelentős része ma Izraelhez tartozik.

Az egész közel-keleti konfliktus ismertetése már csak terjedelmi okokból is lehetetlen. Főként az ENSZ és a zsidó államot támogató Amerikai Egyesült Államok segítségével Izrael és a palesztinok több tárgyalássorozaton értek el részeredményeket, de az izraeli-palesztin ellentét a mai napig a térség egyik meghatározó eleme. A két nép, két állam elve még ma is érvényes elgondolás, ráadásul más – elvi alapokon álló – megoldás körvonalait még senki sem rajzolta föl. Ezért került minden megoldással kapcsolatos elképzelés középpontjába a megszállt arab területeken létesített zsidó telepek sorsa. Az elmúlt évtizedekben Kelet-Jeruzsálem bekerítésével egyidejűleg folyamatosan növekedett a telepek száma, ezzel is csökkentve a világpolitikai jelentőségű konfliktus feloldásának lehetőségét. Újabb problémát jelent, hogy a zsidó állam előbb-utóbb kénytelen lesz teljes jogú állampolgárságot adni az évszázadok óta ott élő palesztinoknak, különben nem tudja fenntartani a demokratikus ország látszatát sem. Izraelben – ide számítva a Gázai övezetet és Ciszjordániát is – jelenleg hét millió zsidó és hét millió palesztin él.

2015 novemberében John Kerry amerikai külügyminiszter nemet mondott Netanjahu javaslatára, aki izraeli engedményeket ígért a palesztinoknak, amennyiben az USA és a nemzetközi szövetség hozzájárul a Júdeában és Ciszjordániában lévő zsidó telepek bővítéséhez. (Kerry akkor már évek óta nem járt Izraelben, mert Netanjahu média tanácsadója, Ran Barac, egy alkalommal kijelentette: Obama antiszemita, Kerry pedig egy 12 éves gyermek értelmi színvonalán áll.) A kezdeményezés gyorsan elhalt, miután Benjámin Netanjahu miniszterelnök kormányülésen bejelentette: "Izrael nem lesz kétnemzetiségű állam".

Újabb fordulatot jelentetett, hogy 2016. december 23-án az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Biztonsági Tanácsának ülésén a BT 15 tagja határozatban ítélte el Izrael telepépítési programját, melyet az általa megszállt területeken végez. Miután az Egyesült Államok ezúttal tartózkodott, a testület ismét határozatban ítélte el a zsidó állam politikáját. John Kerry így fogalmazott: „A telepek politikájával Izrael a saját kezébe akarja venni a döntés jogát, ezzel eldönti a zsidó állam jövőjét is. Csak egy államban hisz, és ez nagy Izrael. Ezzel a lépéssel magát sodorja veszélybe.” A 2332-es számot viselő határozat egyértelműen illegálisnak nevezte a ciszjordániai és a kelet-jeruzsálemi telepeket. Avigdor Liebermann akkori külügyminiszter szerint „Ezúttal nem egy zsidót ítélnek el, hanem egész Izraelt.” Netanjahu és kormánya hisztérikus reakciója egyértelműen arra utalt, hogy ők már nem kívánnak asszisztálni egy önálló palesztin állam létrehozásához.

2017 első napjaiban három republikánus, cionista szenátor – Ted Cruz, Dean Heller és Marco Rubio – javaslatot nyújtott be annak érdekében, hogy az amerikai követség mielőbb költözzön Tel-Avivból Jeruzsálembe. Azonnal tiltakozott Jordánia, Szaúd-Arábia és Egyiptom. Néhány palesztin vezető arra figyelmeztetett, hogy ez a lépés egy újabb fegyveres felkeléshez vezethet. Ismét leszögezték: a cél nem lehet más, mint az 1967-es határok közötti független palesztin állam létrehozása, melynek fővárosa Kelet-Jeruzsálem.

Miközben a helyzet hosszú távú megoldását – a zsidók egy részét leszámítva – mindenki a kétállami koncepciótól remélte, Barack Obama 8 évnyi következetlen kormányzása alatt a megszállt területen élő zsidók száma 100 ezerről 600 ezerre nőtt. Ezt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ebből következett, hogyha Izrael annektálja az 1967-ben elfoglalt Ciszjordániát, a bibliai Júdeát és Szamáriát, akkor megvalósulhat a vallásos és cionista zsidók nagy álma: létrejöhetne Nagy-Izrael.

Ugyanakkor egyre többen ismerték fel, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása mellett előbb-utóbb a zsidó népesség kisebbségbe kerülhet saját országában. A magasabb népszaporulat miatt a Földközi-tenger és a Jordán folyó közti területen többségben lesznek a palesztinok. Ha ez bekövetkezik, akkor örökre vége a demokratikus Nagy-Izraelről szőtt álmoknak. Izrael vagy zsidó, vagy demokratikus állam lesz. Zsidó többség csak egy önálló palesztin állam megalakulása mellett biztosítható.

Ámosz Oz világhírű izraeli író már 1967-ben megfogalmazta kételyeit: „Félelmeim vannak, hogy vajon mit ültetünk a megszállottak szívébe, de még inkább aggódom azon, hogy mi gyökerezik majd a megszállókéban.” Oz a jövőbe látott: a palesztinok és a zsidók nem bíznak egymásban, mindkettő azt hangoztatja, hogy a másik csak az erőből ért. Ráadásul Izraelben megerősödött egy terjeszkedő, messianisztikus, cionista irányzat. Ámosz Oz prófétának bizonyult: a mára létrejött helyzet szinte megoldhatatlan. Ezt támasztja alá Izrael budapesti nagykövetének, Yossi Amrani-nak a véleménye is: „Izrael a zsidók nemzetállama, de emellett egy demokratikus állam is. Ha egy állam lesz, akkor vagy zsidó nemzetállam lesz, vagy demokratikus – de a kettő együtt nem lehet.” (Mandiner. hu, 2019. július 5.)

Az évszázad alkuja vagy átverése?

2018 júliusában az izraeli parlament elfogadta a zsidó nemzetállami törvényt. Ennek értelemében Izrael Állam a zsidó nép nemzeti otthona, ahol az önrendelkezés joga kizárólag a zsidókat illeti meg. Az állam nyelve a héber, az arab nyelv elvesztette eddigi hivatalos helyzetét: „különleges státuszúvá” minősítették. Bár 1948 óta Izrael mindig zsidó államként határozta meg magát, de most ezt az úgynevezett alaptörvényben is rögzítették. Izraelnek nincs alkotmánya, jelenleg 14 alaptörvénye van. Ezzel a közel 2 millió arab joggal érzi úgy, hogy kizárták őket az államalapításból és fokozódik a nem zsidók diszkriminálása. Az izraeli ellenzékiek, az EU és az amerikai zsidók egy része is arról beszél, hogy Izrael nem lehet egyszerre kizárólag zsidó és demokratikus. (Az Amerikai Zsidó Tanács és az USA legnagyobb zsidó felekezete is elítélte a törvényt.) A helyzetet súlyosbítja, hogy Izraelben az ortodox judaizmus lényegében államvallás.

2019-ben Izrael úgy döntött, hogy a Ciszjordánia (Júdea és Szamária) területén lévő zsidók lakta területekre nem használják tovább a ’telepek’ kifejezést. Ezt követően Mike Pompeo amerikai külügyminiszter bejelentette, hogy Washington szerint nem ütközik nemzetközi jogba zsidó telepek létesítése az 1967-ben megszállt palesztin többségű területeken. 2019 nyarán Netanjahu egy új telep alapítását jelentette be a Golán-fennsíkon, amelyik Donald Trump nevét viseli majd.

2020 január 28-án Donald Trump egy kétállami megoldást kínáló béketervet (deal of the century) ismertetett az izraeli-palesztin konfliktus megoldása érdekében. Az „évszázad alkujaként” emlegetett terv szerint Izrael részeként ismernék el a palesztin területeken létesült zsidó telepeket, ennek ellenére a jelenleginél kétszer nagyobb Palesztína jönne létre. Az elképzelést támogatja az amerikai politika sorsát befolyásoló amerikai zsidó szervezet, az AIPAC is.

A lényeges kérdéseket kétoldalú tárgyalások során rendeznék. Alapelv, hogy a palesztin menekültek, illetve a leszármazottaik nem térhetnek vissza Izraelbe, de valamiféle kompenzációban részesülhetnének. Ezzel véglegesítenék a háborúkban megszállt területek elfoglalását, amit a nemzetközi közösség nagy része ma is illegálisnak tart. Ezen a területen ma 600 ezer zsidó telepes él. Senkit nem költöztetnének el, ez viszont csak úgy lehetséges, hogy az össze nem függő palesztin területeket utak, hidak és alagutak kötnék össze. A Gázai övezet és Ciszjordánia között alagút épülne.

A béke feltétele hogy a palesztinoknak el kell ismerniük Izraelt zsidó nemzetállamként, és vissza kell utasítaniuk a terrorizmust. Jeruzsálem Izrael egy és oszthatatlan fővárosa maradna, Kelet-Jeruzsálem viszont a jövőben a palesztinok fővárosa lenne. Valójában a városnak az izraeli biztonsági faltól keltre eső kis részéről van szó: ide tartozik Abu Dísz palesztin falu is.

Sokak szerint Trump nem fogta fel Jeruzsálem szimbolikus és valós jelentőségét, de a helyzetén sokat segít, hogy Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia az USA szövetségesei, ráadásul nem mondhatnak le az ezzel járó anyagi előnyökről sem. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezen országok lakói aligha örülnek az eddigi helyzet megváltoztatásának, hiszen például Jordánia lakóinak 55 százaléka palesztin származású.

A leendő palesztin állam szuverenitása erősen korlátozott lenne. Lényegében egy demilitarizált zónáról van szó. Kiemelendő, hogy a republikánus Trump már a választási kampányban ígéretet tett az Izrael által megszállt területek annektálására. Az egész koncepciót sokan Trump vejének, a fanatikus, cionista Jared Kushner-nek tulajdonítják, és az ingatlandiplomácia iskola példájának tartják.

Ez a terv lényegében az izraeli követelések teljesítése. A bejelentés időzítése a választások előtt álló Trump és Netanjahu belpolitikai céljait is szolgálja. Az amerikai elnök nem sokat kockáztat, hiszen a republikánusok nagy része ma már ugyanolyan Izrael-barát, mint a demokraták többsége. 2016-ban az amerikai zsidók hetven százaléka a demokrata Hillary Clintonra szavazott. Ezzel a lépéssel az Izrael-barát Trump megnyerte magának az Ószövetség világában élő filoszemita, evangéliumi keresztény fundamentalista jobboldaliak tízmilliós táborát is, akik szerint Isten a Szentföldet a zsidóknak ígérte. Ennek a közösségnek a 80 százaléka Trumpra szavazott, közéjük tartozik Mike Pompeo külügyminiszter és Mike Pence alelnök is. Ráadásul innen kerültek ki Trump legnagyobb pénzügyi támogatói. America First?

Az elnagyolt, sok kérdést nyitva hagyó tervet sokan az évszázad szemfényvesztésének tartják, miközben Netanjahu történelmi napról beszélt, kiemelve, hogy Donald Trump Izrael legnagyobb barátja. A nemzetközi helyzet átrendeződését jelzi, hogy a Fehér Házban tartott ceremónián részt vettek Omán, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek nagykövetei. Az Arab Liga, Szaúd-Arábia és Egyiptom óvatos, elutasító közleményben reagált. Úgy tűnik, hogy az idő múlásával a palesztinok pozíciói folyamatosan gyengülnek, mára lényegében elvesztették az arab világ (egységes) támogatását. Az Egyesült Államokkal szövetséges arab államok a saját érdekeik miatt nem hajlandók szembefordulni az őket gazdasági és katonai segélyben létesítő nagyhatalommal. Ugyanakkor Recep Tayyip Erdogan török elnök a kétállami terv elvetését látja a tervben, és elfogadhatatlannak tartja, hogy Jeruzsálemet lényegében Izraelnek adják.

A legújabb rendezési kísérlet keretében Trump egy bonyolult történelmi-politikai kérdésből egyszerűen gazdasági kérdést csinált: pénzzel teremtene békét. A palesztin területeken tíz év alatt 50 milliárd dolláros beruházást hajtanának végre, de a palesztin menekülteket befogadó államok is kapnának pénzt: Libanon 6,3; Egyiptom 9,1 míg Jordánia 7,4 milliárd dollárt. A tervet elutasítók azzal érvelnek, hogy ez a jelenlegi helyzet fennmaradását jelentené: a palesztinok alig kapnának valamit, Izrael pedig az amerikaiak pénzén megvásárolná a békét.

Daniel Pipes, amerikai Közel-Kelet szakértő szerint az annektálás veszélyeztetné Izrael zsidó jellegét, mivel így sok palesztin számára válna elérhetővé az izraeli állampolgárság, ráadásul a tervet az amerikaiak európai szövetségesei sem támogatják.

Érdekes, hogy David Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke, már 1968-ban felismerte, hogy az 1967-es háborúban elfoglalt területek – Ciszjordánia, a Golán-fennsík, Gáza és a Sínai-félsziget – működtetése a jövőben komoly feszültséget okoz majd. „Ha a béke és az elfoglalt területek között választhatnék, a békét választanám.” A jelek szerint a mai Izraelben Ben-Gurion véleményét már nem sokan osztják.

A magyar külpolitika dilemmái

Az arab-zsidó konfliktusban előállt új helyzetre mindenkinek reagálnia kell. Már az amerikai nagykövetség átköltöztetése is megszólalásra kényszeríttette az érintetteket. Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija egyértelműen fogalmazott Orbán Viktornak írt levelében: az amerikai lépés „történelmi lehetőség Magyarország számára is: lehetőség szimbolikus lépések és nagyon is kézzel fogható szövetségek megkötésére és megerősítésére.” A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége nevében Heisler András üdvözülte Trump lépését, de közel sem volt annyira követelőző, mint a Fidesz által favorizált ortodox Köves Slomó.

Más szemléletet képvisel Manuel Hassassian palesztin nagykövet: „Magyarországon nagyon erős és régi múltra visszatekintő zsidó lobbi működik, melynek komoly befolyása van a döntéshozókra. (…) Orbán Viktor azt mondja, vissza kellene küldeni a migránsokat a hazájukba. Jó lenne, ha azt is támogatná, hogy a palesztin menekültek is visszatérhessenek Palesztinába!”, Népszava, 2018. december 27.) Az interjúban megfogalmazott kérés ma már teljesíthetetlen, történelmietlen és irracionális. Ugyanakkor erkölcsileg érthető és méltányolható. A magyar külpolitika nem mondhat le az őshonos etnikai kisebbségek védelmének szándékáról. Eléggé nyilvánvaló, hogy a magyar-izraeli kapcsolatok lényege, hogy Magyarország megvédi Izraelt a nemzetközi politikai térben – cserébe Netanjahu segíti az amerikai-magyar kapcsolatok javítását. Ezt bizonyítja, hogy Magyarország Csehországgal együtt megvétózta, hogy az EU egységesen elítélje az Egyesült Államok döntését a nagykövetségek költözésének ügyében. Orbán közölte: hazánk nem lát okot közel-keleti politikája megváltoztatására.

Azonban Trump terve kiélezte az eddigi ellentéteket és kulturális törésvonalakat. Nem biztos, hogy Magyarország számára hosszú távon előnyös a Trump vezette USA és a Netanjahu vezette Izrael melletti egyértelmű és határozott elköteleződés, miközben a világ országainak döntő többsége ellenzi az amerikai elképzelés megvalósítását. Magyarország eddigi külpolitikai sikerei nem az elköteleződésre, hanem az autonómia és az önálló mozgástér megteremtésére vezethetők vissza. Trianon után a magyar külpolitika nem engedhet sem az amerikai, sem a cionista nyomásnak.

A palesztin-zsidó konfliktus megszüntetésének egyetlen módja még ma is a kétállami megoldás elvének érvényesítése, annak ellenére, hogy megvalósításának az esélye egyre kisebb. Ám a palesztinok demográfiai fegyvere, a nemzetközi erőviszonyok változása, a nagyhatalmak egymás közötti kiszámíthatatlan rivalizálása még sok meglepetést okozhatnak.

Ezekre egy független, szuverén ország mindig nagyobb eséllyel reagálhat sikeresen, mint a más utat járók.

Karanténnapló II.

1.

Oroszország kétségkívül nehéz gazdasági helyzetben van, de ez nem ok arra, hogy az atlantista-cionista világért, és az Amerikai Egyesült Államokért önfeledten rajongó baloldali, liberális és jobboldali hívők figyelmen kívül hagyhatják, hogy ez nem hat ki az orosz űrkutatásra, és a nukleáris csapásmérő képesség fejlesztésére. Ezt bizonyítja, hogy áprilisban, fedélzetén két orosz és egy amerikai űrhajóssal fellőtték Bajkonurból a Szojuz MSZ-16 űrhajót, ami terv szerint megérkezett a Nemzetközi Űrállomásra. A fellövés előtt a háromtagú legénységet szigorú karanténban tartották.

Valószínűleg ez volt az utolsó eset, hogy amerikai űrhajósokat oroszok rakétákkal szállítottak a világűrbe, hiszen május 27-én a Kennedy Űrközpontból két amerikai űrhajós indul a Nemzetközi Űrállomásra. Az esemény jelentőségét az adja, hogy az USA (azaz a NASA) 2011 óta – kilenc (!) éven át – nem rendelkezett űrhajók szállítására alkalmas rakétákkal. Ezúttal két magáncégre bízták a fejlesztéseket. A Falcon-9 jelzésű rakétát a Space X, míg a Crew Dragon űrhajót a Boeing állította elő.

2.

Az alábbiakban közölt szerzők torz valóságismereten alapuló gondolattöredékeinek semmi köze a COVID-19-es vírus okozta járványhoz.

„A magyarországi rendeleti kormányzás kétségtelenül az európai szélsőjobboldali mozgalmak legnagyobb teljesítménye Franco spanyolországi diktatúrája óta. (…) A parlamentarizmus felfüggesztésének csak ürügyét adta a járványhelyzet, már jó ideje tervezhettek ilyen lépést.” (Anton Sekovcov, HVG 2020. április 9.)

„Az Orbán-kísérlet visszahozta a pártállamot, a propagandát, és az oroszokat. Moszkva újra diktál és rendel.” (Fekete-Győr András, hvg.hu 2020. május 2.)

„Fogalmunk sincs, hogy mi a helyzet. Ezt jelenti az, amikor egy ország nem szabad. Nem tudhatja a közönség, hogy mi történik. Pontosan ugyanaz történik ma Magyarországon a koronavírussal kapcsolatban, mint a Szovjetunióban Csernobil idején. Nem lehet tudni, hogy mi az igazság.” ( Tamás Gáspár Miklós, ATV, 2020. április 14.)

„A jó hír: Orbán nem tud választást nyerni. Egy közepesen felkészült és közepesen jól szervezett ellenzékkel szemben nincs esélye. Azért, mert az életünknek nincs egyetlen olyan szegmense, ahol Orbán és az ország jól teljesítene. (…) Még nem tudjuk, hogy az óriásplakátokon mi lesz: cigány, migráns, zsidó, Soros vagy Brüsszel? – de valami hasonlóra számíthatunk.

Arról van szó, hogy ami felizgatja és egyben tartja Orbán 2,5 millió szavazóját, az az „őrület”, amely az ellenzéki oldalon elfogadhatatlan. Orbán szavazóinak a többsége elszigetelten, bezárva él, leginkább vidéken és úgy száz év választja el őket Európától. Van egy fontos kifejezés: az én világom. Kérdés: vajon egy vidéki Orbán szavazónak mit jelent ez, hogyan határozná meg a jelentését? Mi fér bele, mennyire tágas számára az én világom kifejezés? Szerintem azt mondja, hogy az én világom ez a falu. Ez a 300 ember, akit ismerek. Az én világom a kocsmától a templomig terjed. (…) A vidék tapsol, az ellenzéki értelmiségi – aki büszke a felháborodási képességére – náci szöveget hall és ledermed. Ez megy 2014 óta. (…)
Lehet, hogy Orbán 2,5 millió szavazója nagyon keveset hall, és nagyon keveset ért abból, amit Gyurcsány, Karácsony vagy Donáth Anna mond. (…) A nagy és tanulatlan szavazótábort a lelke mélyén csak az izgatja, ami közvetlenül érinti a személyes, vagy a család biztonságát. (…) Először rád ijeszt: jönnek a migránsok, a melegek, a cigányok, a liberálisok, a zsidók, Brüsszel, akik veszélyesek. De itt vagyok én, és megvédelek. (…) Harmadrészt Gyurcsány nélkül nem lehet győzni. (…) Háború jön és a választási harcban egy-egy jól megválasztott kifejezés ér annyit, mint három hadosztály. (…) Az elv a következő: ha át akarsz csábítani Fidesz-szavazót, először tiszteld őt. Nem mondhatod neki, hogy rasszista, vidéki tahó vagy. Nem lehetsz vele lenéző, sem arrogáns és nem lehetsz nála okosabb sem. Ha földbe tiprod a büszkeségét, nem változik a véleménye és nem tudod átcsábítani. (…) Szerintem az új ellenzéki szereplők legfontosabb feladata, hogy vigyázzanak az integritásukra. A tapasztalat idővel megjön, az állóképesség is. Csak az integritásukat őrizzék meg, és Orbán bukni fog.” (Bruck Gábor: 2022: Orbán legyőzhető, Népszava, április 18.)

„A katonai járőr tagjainak bakancsai komoran és figyelmeztetően csattognak az aszfalton az éjszakában. Egy vízió: elegánsan öltözött vírusok kezében összekoccannak az arany evőeszközök. Szabadságjogaink teteme felett ülnek halotti tort.” (Szüdi János, Népszava, 2020. április 4.)

Karantén-napló

„Az államválságok korába léptünk. A nemzetállamok önként vagy kényszerből vállalták a világjárvány kezelését. Ezzel mindenképpen túlvállalták magukat: globális válságot nem lehet lokálisan megoldani. Az állampolgárok többnyire legyengült és felkészületlen nemzetállamaikra bízták, hogy megvédjék őket a vírustól és a járvány gazdasági-társadalmi következményeitől. (…) Vajon a magyar életforma, ez a konfliktusos, idegengyűlölő, sértett és vádaskodó, súlyosan egyenlőtlen, szolidaritást és toleranciát elutasító, az univerzális és hazai kulturális hagyományokat romboló, bezárkózó modell vonzó-e kívül a világban, s belül, nekünk magyaroknak?” (Történelmi lecke, Népszava, 2020. április 25.) Az egykori lelkes reformkommunista Lengyel László ezúttal is hozza a tőle megszokott színvonalat. Írásában nincs semmi új, világlátása éppen olyan egyszerű, mint bármelyik baloldali-liberális közhelygyártóé.

De akadnak olyanok is, akiknek a világlátását a pandémia megváltoztatta. Az izraeli Yuval Harrari a globalizációval járó együttműködésnek örül. A homoszexuális és buddhista filozófus szerint az országok vagy maradnak a nemzeti elszigeteltségben, vagy a szolidaritást és az együttműködést választják. A magyar származású Frank Füredi ugyancsak a szolidaritás fontosságát hangsúlyozza, miközben ennek intézményesített változata (az EU) a járvány elleni küzdelemben lényegében hatástalannak bizonyult.

A jövő iránt felelősséget érzőknek ebből kiindulva kell keresni a lehetséges megoldásokat.

II.

Valószínűleg a járvány következtében elmaradt kommunikáció okozta, hogy egyszerre két kiadónál is megjelent Révai Mór Jánosné Naplójegyzetek 1918-1919 című műve. A szerző – leánykori nevén Györgyei Irén – a Révai Testvérek Irodalmi Intézet vezetőjének Révai Mór Jánosnak a felesége. Esküvőjüket a Dohány utcai zsinagógában tartották. A könyv először 1936-ban jelent meg a Magyar Nemzeti Szövetség kiadásában. Napjainkban – nagyjából egy időben – Szakács Árpád Kárpátia Kiadója mellett a Szépmíves Könyvek gondozásában is napvilágot látott a proletárdiktatúra időszakát dokumentáló mű.

Ez utóbbi kötet méltatásában Nagy Koppány Zsolt így fogalmazott: „Révai Mór János és felesége a magyar kultúra elszánt képviselője, arisztokraták…” A történeti hűség kedvéért megemlíthette volna zsidó származásukat. Ezzel nem vonta volna kétségbe magyarságtudatukat.

A kötetre visszatérve: aki kedvelte Tormay Cécile Bujdosó könyv-ét, az ezúttal sem fog csalódni.

Charles Gati és társai

Azt írja egy Charles Gati nevű magyar származású amerikai zsidó a Népszavában, hogy David Cornstein egykori gyémántkereskedő hamarosan elhagyja Magyarországot. Visszatér az Egyesült Államokba, mert pénzt akar gyűjteni az egyszerre kiszámíthatatlan és beszámíthatatlan Donald Trump elnöknek. A rendkívül előnytelen megjelenésű, zsidó származású Cornstein nagykövetként tölti az időt Budapesten, de a szíve mélyén az izraeli nagykövetségre pályázik. Ráadásul Amerikában ez csak pénzkérdés.

Gati felkészületlennek tartja Cornsteint, aki szerinte nem ért el semmit Budapesten. Nem akadályozta meg a CEU kirúgását, ráadásul Orbán amerikai fegyvereket sem vásárolt! A Jonhs Hopkins Egyetem liberális-demokrata köreiben egy rendes demokrata amerikai fegyvereket vásárol, mert csak azokkal lehet megvédeni a liberális demokráciát. Ez az Obama -és Clinton-klán üzenete, amit a republikánusok is osztanak. Megbocsáthatatlan bűne a magyar kormányfőnek, hogy „Az ukrán oktatási reformot nem veszi figyelembe, továbbra is akadályozza a NATO-Ukrajna-tárgyalásokat.” Gatit ezek szerint nem érdekli a kárpát-aljai magyarok sorsa: felejtsék el az anyanyelvüket, és vegyék tudomásul, hogy az atlantista-liberális világ beteges oroszellenessége mindennél fontosabb. Nem értik, hogy miért akarják ezek az Ukrajnában élő szerencsétlen, provinciális magyarok, ruszinok, oroszok stb. megőrizni anyanyelvüket és kultúrájukat, amikor beszélhetnek ukránul is, és élvezhetik majd a hollywoodi infantilis és szivárványszínű amerikai tömegkultúra ukrán változatának minden áldását. Van-e ennél nagyobb boldogság és szabadság?

Gati szerint Washingtonban néhány tisztviselő már látja, hogy „Orbán orosz fogságban van.” Éles eszű, jól látó lények ezek a tisztségviselők, de ha igazuk van, akkor Magyarország terültén miért állomásoznak amerikai katonai egységek? Lehet, hogy Orbánt akarják kiszabadítani?

A krónikás szerint Szíjjártó Péter külügyminisztert legutóbbi washingtoni látogatásán már nem fogadta amerikai kollégája, Mike Pompeo, aki szerint Trumpot „Isten küldte ajándékba a zsidóknak és Izraelnek.” Ennek ellenére George Conway „mélyen” konzervatív befolyásos ügyvéd szerint Trump „nem hagyományos republikánus, hanem egy tudatlan, beképzelt, nárcisztikus, rasszista fráter.”

Talán még nem késő, hogy mindenki a fejébe vésse: az Egyesült Államokat felkészült, széles látókörű és nagy tudású politikusok irányítják, legyenek azok demokraták vagy republikánusok.

Az a lényeg, hogy mindannyian igazi amerikaiak!

Búcsú a totális összacsapástól?

Tóth Gy. László

Oroszország és Kína mindent elkövet az amerikai hadiipari hegemónia megtöréséért

Tudjuk jól, hogy a legnehezebben megválaszolható kérdések mindig a jövőre vonatkoznak. Ennek ellenére nagyon valószínű, hogy a birodalmak összecsapására, azaz a harmadik világháborúra mégsem kerül sor, mert egy ilyen világégés után nem maradna senki és semmi. Sem győztes, sem vesztes – még túlélő is alig. Egy harmadik világháború ugyanis elképzelhetetlen a nukleáris fegyverek bevetése nélkül, ami viszont az egész emberiség elpusztításával járna. Egyetlen birodalomnak sincs esélye sikeres, és válasz nélküli elsőcsapás végrehajtására. Az Amerikai Egyesült Államokban elsősorban a neokonzervatívok hittek abban, hogy nukleáris fegyverzetük képes lehet Oroszország nukleáris fegyverzetének semlegesítésére, de lassan már egy évtizede belátták, hogy ez egy irracionális feltételezés. Vlagyimir Putyin már 2011-ben kijelentette: Oroszország az egyedüli ország, amelyik maximum fél óra alatt képes az USA elpusztítására. De ez fordítva is igaz: az USA is képes Oroszország megsemmisítésére, ezért egy esetleges háború az emberi civilizáció végét jelentené. Furcsa módon az emberiség további létezésének az egyik legnagyobb biztosítéka, hogy egy nukleáris fegyverekkel megvívott háborúnak nem lenne győztese, csak vesztese: a kollektív öngyilkossághoz pedig nehéz támogatókat találni. És ezt ma már minden magas rangú döntéshozó tudja.

De ez mégsem jelenti azt, hogy a fegyverkezési verseny ne folytatódna. Ennek egyik oka, hogy az Amerikai Egyesült Államok egész gazdasága a hadiiparra épül. Ez az első világháború után kialakult gazdasági struktúra lényegében megváltoztathatatlan, hiszen mindmáig rendkívül sikeresnek mondható. Ezzel magyarázható, hogy az USA igyekszik kilépni a korábban kötött – a katonai egyensúly fenntartását biztosító – rakétavédelmi szerződésekből (ABM), és nem kíván tárgyalni az új katonai játékszabályok kialakításáról sem. A legutóbb az USA által felmondott INF-szerződés következtében az 500-5500 kilométeres hatótávolságú nukleáris rakéták gyártásában új verseny indult. Az USA arra hivatkozva tekinti érvénytelennek a szerződést, hogy Oroszország titokban megszegte az egyezményt. Mindennél árulkodóbb azonban, hogy néhány nappal a szerződés felmondása után az Egyesült Államok elkezdte az INF hatálya alá eső eszközök tesztelését!

Az vitathatatlan, hogy az Egyesült Államok nagy katonai fölényben van vetélytársaival szemben, ideértve Oroszországot is. Utóbbi gazdasági ereje eleve lehetetlenné teszi, hogy fegyverkezési versenybe kezdjen az USA-val. Moszkva mindössze arra törekszik, hogy erősen korlátozott lehetőségeik ellenére nukleáris haderejük képes legyen egy esetleges megsemmisítő támadásra adandó azonnali válaszcsapás végrehajtására, illetve bárhol hatékonyan fel tudjanak lépni érdekeik védelmében.

Racionálisan szemlélve a helyzetet, a jövőben a nagyhatalmak – egy végzetes totális összecsapás helyett – valószínűleg lokális, úgynevezett helyettesítő (proxy) háborúkban tesztelik majd az új fegyvereiket. A birodalmi érdekek ütközésén kívül erre kiváló lehetőséget kínálnak az etnikai, vallási és kulturális ellentétek miatt kirobbant helyi konfliktusok.

A 2018-ban hadi célokra fordított összegek nagysága sok mindent elárul. Az Egyesült Államok 581 milliárd, Kína 129, Szaúd-Arábia 80, Oroszország pedig 70 milliárd dollárt költött fejlesztésekre, illetve a hadsereg fenntartására. De 2019-ben az USA kb. 780 milliárd dollárt költött fegyverkezésre. A hadrendbe állított nukleáris bombák és töltetek száma: Oroszország 1910, Egyesült Államok 1800, Franciaország 290, Nagy-Britannia 120. A többi ország csak tartalékba helyezett eszközökkel rendelkezik.

A fegyverkezés terén lezajlott változásokat jelzi, hogy míg 1995-ben az USA és szövetségesei a világ védelmi költségvetésének 80 százalékát adták, ma ez 52 százalék.

Orosz fejlesztések: fókuszban a hadsereg és a flotta

Miután az Egyesült Államok hadiipari fejlesztései világszerte ismertek, az alábbiakban a kevésbé reklámozott és közismert orosz koncepciók és eszközök bemutatására koncentrálunk. Egy kérdésre válaszolva Oroszország helyzetének megítélésével kapcsolatban Vlagyimir Putyin orosz elnök III. Sándor cárt idézte: Oroszországnak csupán két szövetségese van: a hadsereg és a flotta. Ennek megfelelően 2011 és 2020 között az Állami Fegyverkezési Program keretében jelentős modernizálást hajtottak, illetve hajtanak végre.

Nyugati szakértők szerint az új fegyverek közül a legnagyobb jelentőségű a 2018-ban megkezdődött Avangard nevű hiperszonikus, interkontinentális rakétakomplexum sorozatgyártása. A robotrepűlőgép hatótávolsága több tízezer kilométer, a hangsebesség 27-szeresével halad, alacsony röppályája és manőverező képessége miatt jelenleg nincs olyan védelmi rendszer, amelyik időben megsemmisíthetné. Nukleáris töltet célba juttatására is alkalmas. Hadrendbe állítása 2019 decemberében megtörtént. Vlagyimir Putyin a „jövő fegyverének” nevezte. Az új fegyvert az amerikai fegyverzetellenőröknek is megmutatták.

Hasonló jelentőségű a 170 méter hosszú, minimális zajjal közlekedő Borej mintájú tengeralattjáró rakétacirkáló, amely 16 Bulava mintájú, atomtöltettel ellátott interkontinentális rakétát képes víz alatti helyzetből indítani. Mindegyik rakétán 10 – különböző célpontok ellen bevethető – robbanófej van, ezek hatótávolsága 11 ezer kilométer. A National Interest szakértői a nukleáris elrettentés egyik legsikeresebb eszközének tartják ezt a fegyvert, de elismerően írnak a Jaszeny típusú atom-tengeralattjáróról, és az Iszkander rakétakomplexumról is.

Az ismertebb fegyverek közé tartozik az új atomrakéta, az RSZ-28 Szarmat, ami a Sátán-2 kódnevet kapta. Hatótávolsága 10 ezer kilométer, sebessége 25 ezer km/óra. 12 darab, egyenként 40 megatonnás nukleáris robbanófej szállítására alkalmas. Ezek hatóereje kétezerszer nagyobb, mint a Hirosimára és Nagaszakira ledobott amerikai atombombák. A rakéta 2019-ben állt hadrendbe. Katonai szakértők szerint az USA évtizedekig nem lesz képes a Szarmat elleni hatékony védelmi rendszer kiépítésére. Ugyanez vonatkozik a hangsebesség többszörösével száguldó robotrepülőgépekre és rakétákra is. Ilyen a Burevesztnyik nevű szárnyas rakéta is, amit sebezhetetlennek tartanak. Nem sokat tud róla a világ, de fejlesztés alatt áll az Pereszvet lézerkomplexum is, amelyet új fizikai elvek alapján hoztak létre. Ezzel kapcsolatban minden információt titkosítottak. A Kinzsál nevű hiperszonikus rakétarendszert Putyin és a szakértők egyaránt egyedülállónak minősítették. Ez a hangsebesség tízszeresét éri el, hatótávolsága 2 ezer kilométer, és MiG-31-es repülőgépek hordozzák, de a Tu-22M3-as bombázókat is felszerelik majd vele.

Tengeralattjárók, vadászgépek, drónok, robotrepülőgépek

Nemrégiben adták át a flottának a legénység nélküli, Belgorod nevű atommeghajtású tengeralattjárót, amelyik 6 darab Poszeidón típusú nukleáris hadászati drón hordozására alkalmas. Ezek 2 megatonnás nukleáris szerkezetek, amelyek repülőgép-anyahajók, parti városok, és egyéb célpontok ellen egyaránt bevethetők. Nyugati megfigyelők szerint ötven megatonnás nukleáris töltet szállítására is alkalmasak. (Összehasonításul: a Hiroshimára ledobott amerikai atombomba 15 kilotonnás volt.)

Az orosz haderő hatékonyságát fokozzák a rendkívüli manőverekre alkalmas ötödik generációs vadászgépek, amelyek képesek lopakodó üzemmódban is repülni, ráadásul a legmodernebb elektronikával is felszerelték őket. Az amerikai F-22 Raptor és az orosz Szu-57-es gépek a legjobbak világon.

Ugyanez vonatkozik az 50 tonnás 25 kilométeres sebességgel mozgó Armata nevű tankra is, amelyet lézerirányítású rakétákkal, páncéltörőkkel, gránátvetőkkel és lángszóróval szereltek fel. Idővel teljesen automatizálják, és távirányítással működtetik majd. Újdonságnak számítanak a KAB-500-as légibombák is. Ezek orr-részükben televíziós irányítóberendezéssel rendelkeznek, ami folyamatosan korrigálja a repülési pályát és 17 kilométer távolságból érzékelik a célt.

Oroszország jelentős sikereket ért el az elektronikus hadviselés (Electronic Warfare – EW) terén, ami lényegében az elektromágneses spektrum dominanciájáért folytatott harcot jelenti. A fejlett EW-eszközök segítségével blokkolni lehet az ellenség teljes kommunikációját, le lehet kapcsolni elektronikus eszközeit, meg lehet vakítani a radarjait. A Pereszvet lézerfegyver többek között ara is képes, hogy elrejtse az orosz interkontinentális ballisztikus rakéták kilövő állásait.

2015. október 7-én az oroszok Szíriában bevetettek 26 darab Kalibr típusú csapásmérő robotrepülőgépet, amelyeket a Kaszpi-tengeren a 11 célponttól 1500 kilométerre állomásozó kisebb korvettekről indítottak. A 6t méter hosszú Kalibr észrevétlen a radarok számára. Irányító központokat, lőszerraktárakat, kiképzőtáborokat semmisítettek meg, alaposan meglepve ezzel a világot.

Ugyancsak Szíriában, élesben is kipróbálták a Kraszukha-4 nevű elektronikus rendszert, amelyik 300 kilométeres körzetben képes megbénítani az ellenség kommunikációját, megzavarni műholdas adatforgalmát. Elsősorban ellenséges drónok és légtér-ellenőrző gépek megvakítására és kisütésére találták ki, de az alacsonyan keringő műholdakat és a földi radarállomásokat is meg lehet vele zavarni, ráadásul a radarvezérlésű rakétákat is képes eltéríteni. Ukrajnában is bevetették, nagy sikerrel. Az orosz Krasukha-4 a világon az egyik legfejlettebb ilyen eszköz.

A fentiekben leírt fegyverekről videók készültek, működési mechanizmusukat animációs filmeken is bemutatták.

A hadászati fegyverek fejlesztése mellett Oroszország úgynevezett aszimmetrikus intézkedésekkel, azaz teljesen új módszerekkel kíván reagálni a NATO és az USA fenyegetéseire. Olyan katonai eszközök előállításán dolgoznak, amelyek geofizikai jelenségeket idéznének elő: mesterséges földrengéseket, szökőárat, vulkánkitöréseket stb. Szakértők szerint egy SS-18-as ballisztikus rakétával a Yellowstone szupervulkánba juttatott atomtöltet az USA megsemmisítését jelentené. Hasonló elképzelés az Amerikai partjainál futó Szent-András-törésvonalban végrehajtott tengeralatti atomrobbantás, amelynek következtében több száz méter magasságú szökőár zúdulna a kontinensre.

Néhány éve katonai körökben nagy vitát váltott ki az a feltételezés, hogy az orosz csapatok maximum két és fél nap alatt elsöpörnék az útjukból a NATO-erőket és elfoglalnák a balti államok fővárosait, Rigát, Tallint és Vilniust. Nem túl megnyugtató, de a végső következtetés az volt, hogy a feltételezett támadásban részt vevő 27 orosz gépesített zászlóaljat csak nukleáris erőkkel lehetne megállítani.

Presztízs és politika

Az amerikaiak büszkeségét nyilván nagyban sérti, hogy hosszú évek óta nem rendelkeznek a nemzetközi űrállomásokat elérni képes szállító rakétákkal, ezért – nem kis pénzért cserébe – folyamatosan rákényszerülnek az orosz Szojuz rakéták igénybevételére. Mike Pence amerikai alelnök nemrégiben nagyképűen kijelentette: a jövőben nem szorulnak rá Oroszország segítségére. De időközben az amerikai próbálkozások kudarcot vallottak. Az egyik kísérletnél a hajtóművek robbantak fel, a többinél más problémák adódtak. Legutóbb a Starliner nem volt képes az űrállomáshoz kapcsolódni, és csak nagy nehézségek árán tudták visszahozni a földre. Így aztán az Egyesült Államok még most sem rendelkezik olyan hordozórakétával, amivel képes lenne az űrállomás elérésére. Ezért Christina Koch amerikai űrhajósnő 2020. február hatodikán 328 nap után egy Szojuz űrhajó segítségével Kazahsztánban ért földet. Ő az első űrhajósnő, aki közel egy évet töltött megszakítás nélkül a világűrben. Ennek ellenére budapesti baloldali és liberális körökben nagy divat az oroszok műszaki-technológiai képességeinek és teljesítményeinek lebecsülése.

Végül csak érdekességként említjük, hogy Kínában egy olyan duplaszárnyú hiperszonikus repülőgép megvalósításán dolgoznak, amelyik 13 óra helyett 2 óra alatt tenné meg a Peking – New-York távolságot. A gép 8600 kilométeres óránkénti sebességgel 30 kilométeres magasságban repül majd. Nagy-Britanniában olyan hajtóművel kísérleteznek, amelyik egyesíti a sugár-és rakétameghajtás előnyeit. Tervek szerint a SABRE képes lesz kijutni világűrbe is. Természetesen az USA-ban és Kínában is gyorsított ütemben folyik a hiperszonikus eszközök fejlesztése. Napjainkban az USA, Oroszország, Kína, India, Japán, Dél-Korea és Tajvan fejleszt olyan hordozóeszközöket, melyek a hangsebesség tízszeresére is képesek.

Pillanatnyilag az Egyesült Államok, Oroszország és Kína rendelkezik olyan, a hangsebesség többszörösével haladó, hiperszonikus rakétákkal és robotrepülőkkel, amelyek ellen a védekezés szinte lehetetlen. Ráadásul olyan repülő roboteszközök fejlesztésén is dolgoznak, melyeket kis méretű atomreaktorok hajtanak.

Vlagyimir Putyin valószínűleg nagyon közel áll az igazsághoz, amikor bejelentette: hazája, az igazságtalan gazdasági szankciók ellenére, olyan fegyverek sokaságát fejlesztette ki, ami legyőzhetetlenné tette Oroszországot. Teljesen nyilvánvaló, hogy Oroszországot nem érdemes sem lenézni, sem provokálni. Nem fogja hagyni, hogy a liberális demokrácia exportjára hivatkozva a NATO támaszpontok sokaságát telepítse közvetlenül a határai mellé, ahogy az Egyesült Államok sem tűrné el, hogy északi és déli határainál (Kanadában és Mexikóban) orosz támaszpontok sokasága létesüljön.

Világunk színpadának politikai-gazdasági és katonai csúcsragadozója az Amerikai Egyesült Államok, amelyik ennek megfelelően rendkívül arrogánsan viselkedik, erőfölényét minden helyzetben gátlástalanul érvényesíti. De Oroszország és Kína mindent elkövet az amerikai hegemónia mielőbbi megtörése érdekében. Ez a jelenlegi politikai realitás.

Magyar Nemzet, 2020. február 24.

Pataki Tamás: Nemzethalál? Mi ezzel a probléma?

Vendégoldal

„A legérdekesebb az általános iskolai témakörök közül az utolsó, amelynek a címe: »Mérlegen a magyar történelem: lábnyo­maink a nagyvilágban; a magyar megmaradás kérdései«. Ez vajon a nemzethalál-vízió valamiféle felújítása?” – teszi fel költői kérdését Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke az új Nemzeti alaptantervet bírálva a Népszavának adott interjújában.

A szélsőséges önfeladás fekete lyukához jutott el így a történelemtanár, sőt bele is zuhant, de gondolatai még sokáig ott maradtak az eseményhorizonton. És nem volt ott egyedül, mert száz évvel ezelőtt még voltak páran, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak. És ők az áldásos tevékenységükkel, történelemszemléletükkel hozzájárultak az ezeréves magyar állam szétrombolásához és tönkretételéhez, méghozzá tudatosan és készakarva, mert elvakította őket saját szűkkeblűségük.

Mert miről is van szó? Büszkék merünk lenni a történelmünkre? Hősnek merjük nevezni a hőseinket? Foglalkoztat minket a magyar nemzet sorsa? Szerintünk a hazafiság jó dolog? Hát akkor elfogult, kirekesztő propagandisták vagyunk.

Tehát az, ami minden jóérzésű magyar embert foglalkoztató kérdés és feladat, Miklósi Lászlónak csupán kuriózum, amit nem ért. Ez talán többet árul el róla és társai gondolkodásáról, mint az interjú egyéb gondolatai, amelyek hasonlóan lesújtók és ostobák.

Sokan írtak nekem, hogy azt, aki ilyeneket mond, csak azért nem lehet hazaárulónak nevezni, mert nincs hazája, amit elárulna. Ő nem érti, hogy a magyar megmaradás miért fontos, neki ez bagatell, aminek nincs helye az iskolában. Hát hogy lesz így büszke kozmopolita a tanulóból, ha ilyen retrográd álkérdésekkel tömik tele a fejét?

Vajon kinek a szavaival, gondolataival cseng össze Miklósi László tiborci panaszáradata? Segítek egy idézettel, utána az olvasóra bízom a minősítést: „A múlt dicsőítését szolgálja oktatási rendszerünk is, s az ősi dicsőség ideológiája dolgozik napjainkban is, mikor az éhező parasztot Rákóczi hamvaival akarják jóllakatni. A proletariátust is meg kell tanítani arra, hogy a saját múltját szeresse.”

Ezt Jászi Oszkár szociológus, későbbi polgári radikális politikus mondta a Demokratia nevű szabadkőműves páholyban tartott előadásában, melyben többek közt kifejtette, hogy újra kell írni visszamenőleg Magyarország történelmét a történelmi materializmus eszméi és a modern szociológia módszerei segítségével, a „grófi-papi álkulturát” pedig a történelem szemétdombjára kell hajítani, hisz célzatos szocia­lista történelmet kell létrehozni, amelyből hiányoznak a magyarok, csak jobbágyok, polgárok és rabló feudálisok vannak.

És így a szellemi törzsfejlődés bolsevik útján jutunk el a jelenünkbe Miklósi Lászlóhoz és társaságához. Mert ezek ugyanazok, ugyanaz a szellemi kör, amelynek a magyar identitás meg­gyengítése az érdeke. A történelmi relativizmusban hívők és szakmai, oktatási szervezeteknek álcázott balliberális műhelyek nem véletlenül támadják új Nemzeti alaptantervet.

Hőzöngésükből, felelőtlen és a magyarságot provokáló nyilatkozataikból világosan kitetszik, hogy a „nemzeti” szóval van gondjuk. No meg azzal, ha végre a magyar történelem dicsőséges oldalairól is van merszünk beszélni, és azzal, hogy ezt számon merik kérni tőlünk, azt sugallják, hogy ilyenek nincsenek is, hogy nekünk csak a Muhi–Mohács–Trianon háromszögében kell örökké gondolkodnunk.

A történelmi delirium tremens azonban csak most következik igazán: „A törökkel folytatott háború magyar katonáit, harcosait hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti is őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésekre […] az új NAT kiemelten kezeli a hadtörténetet és a honvédelemet, pedig ezek a rendszerváltás óta egyik tantervben sem kaptak ekkora hangsúlyt.

A Történelemtanárok Egyletének elnöke szerint az anyagban nagyon erősen megjelenik egyfajta kötelező értékrend, ennek következtében egyes helyeken tendenciózusan eltorzítja a történelmet. Például az Árpád-korból csak a győztes csatákat kell tanítani, a veszteseket nem.”

A magyar végvári katonák igazi hősök, mert mindenki az, aki fegyvert fog a hazáért és a magyar megmaradásért. Talán ezzel érdemes kezdeni, mert ez nemzeti alap, akinek pedig nem az, aki szerint ezen el kell gondolkodni, az önként lép ki a magyar nemzetnek nevezett közösségből. De mindig van egy csoport, mindig van egy értelmiségi élcsapat, akinek nem fontos a magyar nemzeti öntudat, akinek a történelem csak osztálykérdés és szakbarbár módon megoldandó probléma. Márpedig az iskola a nevelésről is szól, különben lehúzhatjuk a rolót.

Az pedig egyenesen nevetséges, hogy történelmünk egyik legérdekesebb és legértékesebb részét – a hadtörténet – kiemelését sérelmezi Miklósi, aki a jelek szerint visszatérne a szocializmus struccpolitikájához és önostorozó, hazug történelemszemléletéhez, a „merjünk kicsik lenni” szellemi öncsonkításához.

Akik így gondolkodnak, azokat valószínű, hogy a szob­raink is zavarják, helyettük Pargali Ibrahim vagy Georges Clemenceau bronza előtt tennék tiszteletüket augusztus 29-én vagy június 4-én, persze hogy a korrekt relativizmus jegyében.

Mert aki odáig jut, hogy a tényeket meghazudtolva kifogásolja azt, hogy a Horthy-korszakot a Trianon utáni „talpra állás” időszakaként minősíti a szöveg, a Kádár-rendszert pedig leegyszerűsítve diktatúrának nevezi, az saját ideológiája miatt megy szembe a valósággal.

És ez azért veszélyes, mert a fejükben már készül az alternatív magyar történelem, amely roppant sokszínű, befogadó és relatív. A krónikák szerint a kazárok kagánja magához rendelte Levedit, hogy feleségül adja hozzá a lányát és a magyarok fejedelmévé tegye őt. Levedi azonban elutasította ezt, azt válaszolván, hogy akad nála alkalmasabb jelölt is. Eddig a tankönyvek azt hazudták, hogy ez politikai húzás volt, de az alternatív magyar történelem szemüvegével nézve egyértelmű, hogy melyik szexuális kisebbség mellett tette le a voksát Levedi vajda.

Hogy erről nem hallunk az oktatásban? Nem csoda, hisz az oktatáspolitika kirekesztő. Pedig nem kell itt semmit sem magyarázni, egy átlagos tanuló tud a sorok között olvasni. Nem beszélve a magyar történelem legnagyobb népirtó hadjáratáról, amelyet a két háborús uszító és bűnös, I. Ulászló király és Hunyadi János vezetett, akik a hosszú hadjárat során a német villámháborút is megszégyenítő módon hatoltak be az Oszmán Birodalom területére és módszeresen elpusztították az ott lakókat.

Minden mehet – mondja a posztmodern bölcsesség, de ha idáig akarunk süllyedni, akkor ne hallgassunk a Miklósi Lászlókra, mert az előttük járó Jászi Oszkárok már leszerepeltek.

(Megjelent: Magyar Nemzet, 2019. február 5.)